Bolyai hegedűje

(A paralelák) Honnan tudnák, hogy sosem tudható, ki bolondult bele – nem épp a sok, az összes többi nem bírta tovább, s megállt az ágyban, ágy alatt, aludni? Akinek más nincs, nyugodt álma van. Nem osztott rész a feladat: csak minden. Honnan tudnák, ha mégis tudható, hogy aki nem hasonlít, az az EMBER, csak ő talál a roppant furcsa tájhoz, a végső tájhoz, mit az ész megérez, valahol kinn vidéken, vaksötétben. Bizony, bizony, de csak magánszemély.   (De hát a 2 x 2) A Föld domborzata. A világegyetemé. És a lélek. És akkor azt kívánjuk, hogy a föld a mindenséghez és az emberhez, akkor azt, hogy a mindenség az emberhez s a földhöz, akkor azt: az emberi mind a háromhoz, áttekinthetően, helyesen! De hát, de hát a kétszerkettő mégse költemény, mit bárki megtanulhat. Nem szép, s nem okos. Lehet, hogy nem is annyi, ő csak AZ, aki felett nincsen hatalma még a szívesen békülő életnek sem. Tessék mással, könnyebbel, közelebbivel foglalkozni, ha fáj! Az értelem igazán nem követelte, hogy valamennyien elrontsátok érte a kedvetek, a kedvünk. Néha már maga is diszkréten, udvariasan, de határozottan tagadná, milyen eredetű. Még a végén csak emberi dolognak nézik. S kezdik megtanítani.   (A tan) Volt, aki semmit, csak az életet alkotta, ő is játszott, ahogy én se. Valahol van határ: a tér, lehet, tagad, – ezért áll meg a test határain a sejt növése. Már fertőzött ez itt: a mindenség-egész. A gondolatra fölényesen-képes befutja majd, mint láthatatlan vész, és minden felfogott anyaggal végez. Az lesz a csend, a majd a szám, a nyelv utáni, mert ellencsend, s már mégse tudja ember, az kezd magán a kérdés ingerére várni most már a drágán megtanult kérlelhetetlen nemmel.   (Eroica) Miért nem? Miért is nem hősi az egész? Ó miért nem hős? Csendes, nagyon emberi, szerény kisember szelíd-szerényen, a konyha közepén most ül egy széken. Meglátogatott, hogy egyetértsünk. De nem negyvennyolc! s nem Ferencjóska! Tessék hát – itt a villám – megragadni! Nem más ez sem, mint mennyei szögesdrót magasfeszültség alatt. Tessék hát elengedni szépen. A lehetséges paradicsomból magasztos zene szól át, ünnepélyes, – s a csendes, meghatóan emberi ember szelíd-szerényen a konyha közepén ül egy széken. Most miért nem hős? Miért nem hősi az egész? Miért nem?   (Az ultimátum) Én – BOLYAI, kinek emlékezetét áthelyezték, párbajra hívták, elbocsájtották, lelőtték, kiéheztették, vallomásra kényszerítették, deportálták, felszabadították, kitüntették, igazi külön életrajzot kapott és személy- azonossággal felérő jelenlétet különböző gyanúsan helyeslő utókorokban, miután testi valómban áthelyeztek, párbajra hívtak, elbocsájtottak, lelőttek, kiéheztettek, vallomásra kényszerítettek, mert ugye nem tudhatták – ÉN, BOLYAI, felhatalmazom azt, akinek majd emlékezetét át fogják helyezni, párbajra hívják, elbocsájtják, lelövik, kiéheztetik, vallomásra bírják, megkövetik és kitüntetik, mert ugye nem tudhatják – vallja be Ausztria császárának, hogy valóban veszélyes vagyok, agyafúrt, mint a tér, ahol a legeslegjobban kiképzett hadsereg éppen győzelmek után ténfereg.   (Appendix) Csak hegedül. Konkrét kis este van. A vallomás a többiek nevével. A csont nem ég, a rég kivégzett földet még egyszer nem lehet bitóra húzni. Csak hegedül, és egy falu a tér. Tíz jegenye és ezernyolcszázhatvan.