Bach ólomban

Minden belső ablakom betört. A színesek, az érzékenyek, melyek ólomkeretben, mint a hangok, mint az illatok, védték a külső csendtől a belső csendet. Egy futam lövell az orgonából, mintha töltőtollal vetnék papírra, kiírt írással, gyorsan: mi lenne, ha – mi lenne, ha – mi lenne, ha – mi lenne, ha –mi lenne, ha – mi lenne, ha – mi lenne, ha –mi lenne, ha –mi lenne, ha – valóban, mi lenne, ha egy pillanat tört része alatt zajlana le a növényzet lassú robbanása, ha dührohamszerűen serdülnének fel és öregednének meg az emberöltők, ha egyetlen délutáni zivatart venne igénybe a világ megfontolt színeváltozása az évszakokban. Ha az elgondolás és megértés közt minden emberi lénytől minden emberi lényig akkora volna csak az út, mint egyetlen ÉN udvarán – mi lenne, ha –? Érzékelhető időn és teren belül valóban minden emberszabásúan viselkedik. Egy hang áll most kétlábra, egyetlen átlátszó hang, láthatatlanul szaporodik, mint a spirálvonal, egy hang, melyben mint olvadt ólomban, mint forró ősemberben – elvész minden előzmény, benne van minden csend és hang. El kéne dönteni, hogy a szív ütőhangszer-e, hogy az elme ágyú vagy orgona; és én – az egyetlen megmaradt ablakszemet, kígyóvá olvadt rácsok közt az egyetlen ép karikát, benne kék üveg az ég, a múlt, az ember: Bach ólomban.