Csokonai

A költők szülőföldje mindig árkádia. Még Párizs is árkádia, mikor költők szülőföldje lehet. A szülőföld koordinátái közül az idő a meghatározó, különben lesütött szemmel vagy kislányos rajongással egyszer csak előáll a megértő, gyámolító, óvó, a büszkén piruló szülőföld, ám ő csak az utókorbeli. A költők utókorbeli szülőföldje mindig az akadémiák levelező tagja. Pedig kár. Pedig a legtöbbet csatangoló költőkből lesznek az igazi állócsillagok, jól fognak állni bármilyen gyönyörű táj egén.

A kultúrákban is éj-nap ritmus szabályozza a figyelmet. Időnként feljön az irodalom nyáréjszakája, s akkor láthatóvá lesz minden, mindenki a szülőföld berendezett egén. Mint a kutya, szalad fejünk árnyéka a parkban, útról bokorra, a léptek között. Fejünk árnyékában a tudás árnyéka lohol: a versek árnyéka is, melyek már helyükön ragyognak odafenn. A szülőföld megtanítja őket nappali iskoláiban, hogy esti sétákon világítsanak.

Egyébként a költők temetkezési helye legalább olyan fontos, mint a szülőföldjük. Másodszor átlépvén a láthatár bűvös vonalán, észrevehetőbbek.

Mi jót tettél azon kívül, hogy tisztán láttál? Ki ajándékozott meg kit, ekkora kardzengésben? Már java vérünk a barázdában volt, mikor én gyűjteni kezdtem az első esőcseppeket báró Évszázadné temetésén. Most már zavar, hogy csak gyűjtök, s nem vigasztal eléggé a kilátása, hogy mindent tudok majd. Már éppen készen kellene lennem. Indul a láz postakocsija Pestre, Párizsba, Segesvárra. A huszadik század határában cilinderes fogadóbizottság szorongatja az áhiított kinevezést végre az óhajtott írnoki posztra. Készül a portugál összkiadásom. Dicsőséget fogok hozni Mohácsra, Martinovicsra, a gémeskutakra s a szapora finnugor igekötőkre.

Nagy hajú, kötődő, önhitt, micsoda ingekben jár, rettenetes az a két barkó, s már megint a táska-lant, egy perc nyugalma nincs a városnak tőle, ha sokáig tart ez az éjszakába nyúló költés, még idegyűl Európa! „Nekem egyik doktor azt mondja: ne éjszakázzon az úr annyit; a másik, ne pipázzon annyit; a harmadik, ne dolgozzon annyit; negyedik, mérsékelje magát az ételben; ötödik, mérsékelje az italban; hatodik, mérsékelje a honnülésben, a kinnjárásban; hetedik, éljen szorosan az orvosságokkal”… nyolcadik, takarodjék a kollégyomból; kilencedik, azonnal hagyja el a történelmet; tizedik: lelkem fiam a végeken, a kezdet kisváros-porában; tizenegyedik, tessék szíves lenni, egy autogramot! Valaki aláírta a kerékvágást, a népvándorlás utolsó utcáját. Óvatosan csukjátok be a fedelét, csepereg megint, Lillácska, tedd el szépen a táskába, majd ha nagy leszel, téged is megkeresztelnek magyarul, addig nem létező igével, névvel, reménytelen, költőszerelemmel, világszépséggel. Csokonai Vitéz Mihály hétszázéves nevében.