Klasszikum

Eljött a szabály szerinti éj.

Minek szabály! mit akarjak én még felhozni magamból?

Valahol van egy esti megvilágítás a mindenkori égen: ott vagyok látható, mert ott látok mindent. Most aludni kell, az élet hozta ezt a fáradtságot, az álom viszi, csak vállalni kell azt a kis eszméletlenséget, öntudatlanságot, csak vállalni kell azt a be se számított szokásos vereséget. Nekem is tükröt tart a semmi, ilyenkor nekem is tükröt tart – – – – – – –

Eljött a szabály szerinti másnap, másra való, másra kell ez a délután, mely Vivaldinak s nekem kétszáz évre is pontosan megbeszélt találkozó, munkaidő, lám, lám, hát akkor minek még több lehetőség. Bólogatok, mint amerikai nagyházak közt a régi tájképekre jobban találó fák, fák. Nem szabad elfeledni: mi minden készen áll, mikor ez a csendes tett még mindig hiába bizonygatja, mutatja igazi helyén az embert – gondolom különös kínai nyelvemen, melyet leírva aztán már én se értek, én is egészen másképp olvasok, monológnak vagy költeménynek, és úgy öltözöm bele, mint a szándék szerint legszomorúbb és legférfiasabb arckifejezésbe, hogy éljek, járjak-keljek, megéljek magunk közt, most éppen kedden délután, a koratavaszi naplemente bámulatos flórájában, zene-zajában, télen, amikor test szerint nem zavar semmi, hogy papírra éljek, egyenesen mások fejének éljek, mások fejének szegezzem a még látszólag se személyes nyugtalanságom és nyugalmam: klasszikum.