Egyetlen írás

Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt férfi a fehér-fehéren. Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak ellenére, hogy szerinted mindössze szerelem volt. Laktunk pár órát valahol, a szoba kockájában, ott se középen, csak valahol fontos helyen, mint a szív: egy ágyon. Legalább két fejem van, egyik az arcoddal alszik már, s végig beszélget, a másik a helyét keresi égben, öledben, s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz, mint aki ember-életünk előttről ismer. Minél közelebb hajlom, mintha madártávlatból meztelen leány-föld volnál, valami hanyatt fekvő félsziget, akire mindig lelátok, olyan összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem északot, délt, hegyeit s piros-petty városait. Nem is tudom, miképp világít így ez a törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán bejárni végig ujjaim esője – melyik kor vagy, és melyik nép lángol ilyenkor bennem a szokásaiért? Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a campaniai tájtól Itália örök költői, öregen. Te fehér, te idevetített. Te darab holdfény. Te írás, akit egyedül én olvastam mindig örökre.