Én is
| Rám se ismernél, aki most egyedül vagyok, és |
| odalett szelidített igazságérzetem, mellyel |
| felhőket fejtek meg, vakon született színeket |
| magyarázok, és mindenkiben gondolkozom dobogó |
| nagylelkűséggel, mert éppen itt vagy, és szabad |
| a világnak ilyen félszegen, mélyen, sötéten és |
| gyáván is megtörténnie, rám se ismernél, ilyenkor |
| kiérek ragyogó csúcsai közül a türelemnek, oda, |
| ahol már semmi se várhat kegyelmet, ahol már |
| tombolni képes, kockáztatni, a szegény kis |
| kiosztott sors, ez a test, ez a kéz, ez a szem, |
| ez a leintett, elkülönített és végül is kihagyott, |
| öregedni parancsolt egyik! – rám se ismernél, |
| olyanná tehet egyetlen éjszaka évada, amit elvesz |
| a most fegyelemre intő különlét, hát ne engedd |
| ezt, hogyha jónak akarsz, ha igaznak ismersz, |
| magad számára szépnek, nincs olyan érv, mely a |
| furcsa időből tért lefaragjon, a lelkem alól |
| kifeszítse a tested, az egyetlen csillapítót, |
| hogy én is, én is, én is – én se lehessek más, |
| csak a századok elvadítottja, a föld faragottja, |
| ki könyvet is éget és sírva se fáj, amikor már |
| egyetlen maradéka a legjobb öntudatának: te |
|
|