Vasban

Virágének a vasban, van valahol átaludt délután, melynek nyugalma eldöntötte, hogy ébredés után is így szeresselek még, mint a mások világháborúi előtt. Nem nekem zakatol az az idő, melyben elmúlik szépséged, állítólag. Ha csak messziről találkoztunk volna, mint valami spártai nappal, melynek hívását mindig érzem, mikor kötelező irányba elindulok helytállni a magam tilalmai és eszményei szerint, nem lehetnél velem annál a csendes hazaérkezésnél, mikor leteszem a kabátot, az inget, az igét, leülök Európa párnái mellé még egyszer megsimogatni a hegyet és lehanyatlani, hogy mindennap beteljen a jóslat, mikor ott esem el én is, fújó paripái közt az állatszagú történelemnek, ahol a férfi csak egyszer kíván magának boldogtalan szerelmet: aki nincs és nem sír! Mert az a dolga, hogy ne lehessen gyengébb a megálmodott ellenségnél.