Nyár, öröklött nyár ez a nyár, kikeltek már az idei vadászrepülők is, mire újra havazni
kezdett sokezernyelven a pihenés csendje, mintha egy földrésznyi könyvtárból nagyon fehér betűk
hulltak volna, vagy a liszt az idő vénséges malmaiból, az összes dátumhoz kötött tájakon, ahol
képtelenségek feleselnek egymással, mint valami évszakhoz nem kötött madárcsicsergés:
korbetegségek, kötelességek, tények és eszmék, az életem, az életünk. Itt van a nyár, újra a tengerek
partján ülnek a kikötők, mint akik el sem mozdultak, mégis érkeznek újra, épen, nyugalom melegíti a
földet a füvek alá, Európa édes, újra édes, világok öreganyjának szólítják szerencsére, gótikus
erdőkben lakik, lábánál piros kalapos bombák és gombatölcsérek szélén a tök is virágzik, fiai
kaszálnak, aratnak, szednek, erdőt irtanak, esznek a fák alatt, ahol abbahagyták a
soha-meg-se-szakadó századokat, mikor kőmadarak szálltak az eleven száguldó lovasok sisakjára, a
lovasszobor így kezdődik, majd eleven madár fog elszállni róla, mikor ő megkövesedett. Itthagytak
minket a régiek, megépítették a világot, ők tudják, mit akartak vele, aztán magunkra hagytak benne,
bútoraik a pásztorok és a királyok, tele van velük a szoba, s az örökletesen Én-nevű gyermekek itt
játszanak asztallábak, csizmák fatörzsei közt a mesében és történelemben, üveg énekük száll, száll
olyan magasan messze, ahol még csak imák és űrhajó jártak. Igen, de hallod ezt az ütemes csattogást
kinn az éjszakában? Hogyha csak te volnál veszélyben, hogyha csak én, hogyha a gyermekek, öregek,
anyák sosem! Ott történnek meg mindig a tragédiák, ahol majd utólag tudományosan bizonyos,
biztonságos minden. Vízszintes eső, valahol messze gépfegyver ropog: zápor, melyet nem bír ki az élet,
vízszintes esőjében itt is perdült az emberi test, s leszakadtak a családi számítások paprikafüzérei.
Lassan ért háborúk potyogtak végül a nyárból, akár a túlérett toronygomb, ősi kőfaragás, s mindig
mindenki érezte, egyszer csak színt kell vallani, egyszeraztán részt kell venni hús és test szerint is a
dolgokban, tehát újra egyetlen áldozat lehet: az egyszeri élet. Ó ez a szervesanyagból támadt
öntudat-rémület, ez a magának, könyveinek is ártani tudó elme-veszély, mely az eszmélet
eszméletlenségig való kimerülése – és mindig hadizónának, megszállási övezetnek nyilvánította a
tavaszra szépen beültetett lelket, szállt, szállt a szögesdrót elszabadult drótcsillaga, falhoz állító
tüske-vihar, melynek részei egymás ellen azt hitték, hogy velük tudok tartani, valamelyikkel, akár
önmagam ellen. Semmi közérzet vagy képzelet nem tudott a te valóságod ellen állni, Embereurópa,
veled a világ is halálig tudott majd élni, akár tizenkét hónapnyi fullasztó füstben, de mi lett az
eszményeiddel, melyek mindig egy kor politikai szemérme folytán nem kerülhettek napvilágra. Ó vissza
se sírt kicsi áttekinthető múlt, melyet – mint kiderült – még a középiskolások alsó osztályai is értenek!
Elég Európát ismerni, megismerni, és tudod, hogy megszakad a halál gondolata is. Hiába érezni úgy
közelről, ezek a korok se teltek gyorsabban, nem futott át hangulatosan nyirbált útjain, francia
sétányain, zokogó esőkkel borított zöld német ösvényein, orosz pusztáin a történelem, csakhogy minél
hamarabb hozzánk érhessen. Mit is keresne nálunk! Számítások, programok, bizottságok. Egy-két adat
szerint már semmivel se lehetne koordinálni, amit tudunk, amit teszünk, s amit ítélünk. Még a szándékos
félrevezetésnek és elhallgatásnak is nehéz. Közvélemény, személyiség, szelekció, kiürült lőszeres ládák,
levelek, olaj úszik a megtelt kikötőkben. Segítség! – szólítja magát egy erasmusnyi tömeg, és hangja
hajóin fehér sorfalat állnak – egyiken ezerötszázhuszonhat, másikon ezerhétszáz-nyolcvankilenc,
ezernyolcszáznegyvennyolc, ezerkilencszáz- tizennégy és ezerkilencszáznegyvenöt – a tengerészek.
Katonai divatházak alapultak, és uszító zeneműkiadók terjesztették ki piacukat a gyöngéden militarizált
óvodákra. Különös volt ez, vagy természetes? A gépfegyver dobbal is utánozható hangja, s a valódi
becsapódás. Különös ez, vagy természetes? Millió életünknél még mindig jóval kevesebb fér a
szavakba. Különös ez, vagy természetes? Milyen legyen az a néhány szó, mely nemcsak megőrzi
másnak is, ami volt, hanem egyszerre él a jövővel, hogy feltámadt bármelyikünk ráismerne, érezné
megint a háború és a szerelem ostoba ízkeverékét, azt, hogy aztán kicsit béke is lehet időnként, a
tornyokra felkerülnek a virágok, kakasok, zászlók, s a féllábú kapitány fekete esőkabátban hazasétál a
vendéglőből az epikus november esti téren. Különös ez, vagy természetes? Idegen utódok, ismeretlen
embereink, akiknek Európa legfiatalabb idei műkincséről lesz nevezetes Helsinki, ahol Louvre és
Vatikán, British és Prado és Ermitázs rubensi kincsei után ott őrzik a Vestfáliai Béke Mindezideig
Legvéglegesebb Cserepeit, – szeressetek odautazni, csókolózni a rakparton, fényes nappal, vagy a
fehér sziklák közt, mint a szabad sirályok, az északi ég szomorúan kék szeme előtt. Nem tudom, hány
papírlapra írtuk le, írtuk fel, jutalomképpen vagy büntetésből, százszor, hogy többet nem leszünk
rosszak, de most vakáció jön, most vége egy iskolának, trecento, quattrocento, novecento, így talán
még inkább érdemes festeni, építeni, énekelni, jöhet a nyár, ez az öröklött nyár, melyet megígértünk. |