Még vagy harmincszor lehet így beleszagolni a tavasz légébe.
Jó. Kikapaszkodom életem házfedelére csillagos estén, két
könyökön tartom magam a cserepek közt, tenyérrel dobolok, lassan újra elfog valami. Mert rendben van minden; az,
hogy szeretlek, s hiába múlik el; az, hogy ha nem is múlna
el, mégis el kellene szakadnunk; az, hogy szeretjük anyánkat és el fogunk válni végül; az, hogy szeretem a hazám, és
ha ma nem is égnek a palánkok, de bántották eleget, s akik
még ilyen nagyon szerették, azok sem tudták megvédelmezni;
az, hogy szeretem az igazságot, és mindig igazságtalanság is
van; hogy néha megaláztak úgy, hogy életem égő ruha, elég
benne minden idegszál. Lassan újra elfog valami szorongás,
csendben szorít, hogy nem találom meg a szívem számára a
megnyugtatót, azt, hogy „most már ez megmarad, megőrzi
szerelmed és életed, úgy hogy elmehetsz”. Most minden milyen májusi. Búcsút intek a lámpának, s eloltom a holdat. Elsimítom a lepedőt. Amikor a költő nem tudja, mit alkotott,
legalább igazít valamit a világon. |