Halley, a bizonyosság

Itt múlok el, kevesebb részvét mellett, mint a virágok. Teljesen egyedül, életem délutánján, kiszolgáltatva a semminek, egy szép pillanatban elvisz a töprengés, hirtelen kinyílik két tenyere a kornak és elenged. Oly biztos, hogy meghalok, mint hogy szívesen megmaradnék.

Halley kiszámította, mikor tér vissza barátja, az üstökös, s azonnal azt is tudta biztosan, hogy akkor ő már nem él.

Ne hívj meg üstökösöket sem a világba, ha nem vagy otthon, ha te már nem vagy otthon!

De valaki mindig van itt. Hagyakozni szoktam: anyám majd átveszi.

A fiam, az unokám, a teljesen idegenné lett utódok.

Csak én nem, nem én.

Ma megint üzenetet kaptam, hogy az élet törékeny. És ilyenkor kapkodni kell. És ilyenkor csak a fegyelem segít. Más nappalt sosem álmodhatna a világ, ha az én lehunyt szemem lenne a világosság!

épp engem hívnak, engem keresnek, s én előre is hazagondolok, ide, ahol, az ÉN nem érintkezik sosem a halállal.

Valaki folyton emlegeti, hogy mi vár rám.

Miféle edzése ez annak, aki készületlenül is éppolyan alkalmas már az esedékes sorsra.

Sokszor figyeltem meg: hogyan hűl ki az izzóra felhevített ember.

A megértés a legnagyobb elégia.

Ha valaha választani kellene, melyik maradjon meg: Velence vagy én – nyilván Velencét választanám.