|
Mint egy várrom, olyan ez a felhő. Omladékain csomókban
nő a hosszú szálú esti szél.
Arcomon végigseper a készülő sötétkék vihar, mintha elsírnám magam, lefut a csepp, eltorzulok a láthatatlan viaskodásban, rohanásom valami vágtatás lesz, csengnek a kardok
és dörög. De az időnek kő vagyok, víz-falak alatt az ázó
szobor a kastélykertben, a töredezett – hát ezért álltam meg
végül mégis. Segítsetek.
A lét gondolatot se enged. Az ember kiszakítja magát. Mert
a gondolatnál különb önkívüűletek hullanak rám.
Legalább egyszer ha tökéletesen meg lehetne örökülni, ha
befogadna ez a pillanatnyi tünemény-táj a várral s korával.
A nem létező vár sosem volt korába jutni…
Én is sok mindent éltetek, tudom. Hallgatom előttem járt
költők papír-kórusát, s később fiatalabbak figyelnek, míg
vergődöm itt. Nem okozok zavart, ígérem: aztán visszatérek
meghalni bárhonnan ide, koromba.
Mert az időnek úgyis kő vagyok. Pedig fájdalmasabb és megerőltetőbb nincs, mint hirtelen megállni, átmenet nélküli
elnyugvások éppen úgy fájnak, mint a heves roham. Hirtelen
béke lesz. A vár mellől szépen kihal a történelem. És akkor
mindent vállalni lehet, vállalni szabad, vállalni kell annak,
akit itt kapott az orgyilkos tőr vagy a szabályos naplemente:
ez itt az arcom, a kardom, az akaratom –
vagy tagadjátok,
vagy csodáljátok.
|