Az osztályharc

A kövek nem feledik egymást. Összeérnek. Kétszer ad nekem példát a föld: születéskor és halálkor. Az ököl, a golyó, a többi valami harapás odafenn a talaj felett, szívmagasságban, fejmagasságban, gondolatmagasságban. Én a láb nélküli farkas repülése vagyok. Ha világ lennék, úgy kellene sírva kérdeznem folyton: mi van velem? Hogy mi van velünk, azt mindig a szegények fogják megmondani. A nyugtalanság szavahihetőbb, mint a kényes kényelem. Átkozott legyen, aki beleszundikál a történelembe, nincs ágyú, mely elalszik tulajdon dörejében. Ha szükséges, inkább cseréljünk idegzetet. Cseréljünk palotát, autót, polcot, nőt, kedvenc könyvet, megszokott cigarettát és bankot, kötelességet, hogy amazokról is megfogalmazzuk a lényeget. Van valami bennünk, mi vonzza az igazságot, mint a zivatarfelhőt az égő nyár, és ki is tör idejében. Aki nyugtalan itt a földön, csak annak nyugodt a harca. A nagy forradalmárok s az ismeretlen katonák valamennyien úgy haltak meg, túl korán, mint az agyonhajszolt családapák, tetteik árnyékában az álmunk oly mély és nyugodt lehetne, mint a lelkiismeretük. Ha nem lennének mások is itt, másféle emberek, mint mi. Másféle magunk, másféle érdekeink, másféle észak és másféle dél és kelet és nyugat, két dél, tíz észak, száz kelet, ezer nyugat. Ellenség vagyok, tükörkép, tünemény én is. Valaki nem érthet egyet velem és szövetségeimmel. Ígértek nekem egy földet. Miért adták oda egyszerre mindenkinek! Itt vagyunk – kezünkben szavakkal és lobogókkal. Mint antik jóslat, olyan tömören és fenyegetően ígér a logika: az embernek csak önmagát kell legyőznie, – embert –. Még csak ez az egy csata van hátra, a végső, a végső lesz ez a harc, melyet az elme magamagával folytat. Sajnos, emberi tanácsokból tanulhat csak javulást az élet, ő, az értelemnél is tágabb: Le az igazságellenesekkel! Vesszen, aki csak Én! Éljen, aki már MI vagyunk! Kétszer ad nekünk példát a föld: születéskor és halálkor. A kövek nem feledik egymást, összeérnek.