A kiáltás

Zápor után az erdő is sokáig beszélget. Levélről levélre hullnak a szavak. Megszólal benne minden nyelv, melyet elődeim beszéltek. Éhség! – kiáltom valamilyen nyelven. Ha el- találom vele, enyém a szarvas, önként jön tűz- helyemre, és eszünk. Szomjúság! – kiáltom aztán, s ha talál, meg- indul a hegyoldalakról és zuhog le a gleccserek vize, az esőlé, virág-méz, málna-nedve s must és bor. Szerelem! – S valaki kitárt karokkal rohan. Szépség! – Szabadság! – Nagy városokat, zenét és nyugalmat kapok. Csak így szabad vadászni. Mindig az győz, aki eltalálja. Játékrontó!… Óóóóó! – visszhangzanak a völ- gyek és sivatagok, mikor valaki csal és elsüt egy fegyvert, és előlünk valamit ellop a világ- ból. Persze, egyszerre nem tudom minden kívánsá- gom teljesíteni. Persze, egyszerre nem tudjuk mindnyájan teljesíteni az óhajaink. Persze, rop- pant türelem és fegyelem kellene hozzá, hogy sikerüljön – vagy egyes-egyedül tudom csak játszani, miután mindenkit elűztem a földről. De hát én ismerem az éhség, szomjúság, szere- lem, szépség és szabadság sürgető ingereit, s kiáltani tudom nevüket minden lehetséges nyelven. Ezért egyezkedem a többiekkel, zápor után, ahogy kisüt a nap.