|
............................................................
Asszonyok töltik a barikád mögött a ceruzákat, szuronyszegezve közeleg az öregség. Bölcs, aki tanítani tud ezen az
eldugott tájon is, boldog, kit végül is elhervaszt magányos
művészetünk. Két ráfekvő karod közt terül el a kitartás
Mezopotámiája. Középen nyugodt lapály, néhány elmozdítható kifutópálya, szemben a névjegyhágó, s a holnapi-teendő-hegység sötétlik ablakfényben. Minden emelkedésen
dátum-tüzek. Megvilágítják a frissen hullt papírt. Állandó
fejlődés seper végig a sovány füveken, a könyvhalom mögött
a kunok fekete pusztáin az ég is zeng. A palota sötét. Tintaesőben fürdik az alabástromnégyszög, én, Első Mindegy
most kisétálok a tolltartó mellett. Ha Wellington nem fordul
váratlanul balra, Hannibál sosem tudja idejében elveszteni
a rigómezői ütközetet. Észak a Dél ellen, vagyis a Boriska-szigetek gyarmatosításának viszontagságos eseménysorozata. Most vágtam negyedív nagyságúra. Zulu admirálisok
hivatalos látogatása Bizáncban. Felvonulások, felmentő
csapatmozdulatok, ostromgyűrűk, stratégiai csatavesztések
egymás mellett, kihegyezve. Most már valóban én következem: a látogató. Megcsipdesem a rózsaszín emléktáblát,
cukrot is adok neki, hogy ne bántson. A délután almasárga,
és száraz betonján szépen szalad a tank. Alatta ötezer éves
temetőkből nyílnak a remegő gyermekujjak. Sírtam is már.
Na most! Szavak, szavak, szavak végtelen hadifogolyserege
cammog a sárban. A szárnysegédek alapvető munkában,
féderes kézikönyvben ringanak hosszú utazásra, tele nemes
eszményekkel, barokk-igék, biedermeier ragok. A mindig
betiltott izgalomkeltés divatlapjából öltözködnek még mindig, konspirációs szabályaik élénk feltűnést keltenek ma is,
halálmegvetésükre mindig hófehér, szoros sálat tekernek szelesebb éjszakákon, köpenyük lobog a bronzszobor-lovaglástól. Valami roppant elszántsággal megelőzött a múlt, berendezte nekem ezt az íiróasztalt, hol gyermekjáték már lejátszani a legnagyobb összecsapások folytatását, csak tudni
kell: hogyan öltözzünk tavasszal könyvégetéshez és századvégen kézirat-elkobzáshoz, csak meg kell tanulni s fel kell
mondani folyékonyan Negyvennegyedik Tudniillik Frigyes
emlékiratait. Persze én tudatlan vagyok. Alig szabadultam a
koncentrációs logikából és életfogytiglani szabadságharcra
ítélve most szállítnak át az idő vitásabb vidékeire. Következményeket fogok törni az igazság bányáiban, amíg csak meggebedek.
............................................................
Minden költő a zsebében hordja a ceruzát és csatatéren a lobogót. Az íróasztalon romok.
|