És tapsolt az ideges ipszilon

Könyvtárat gyűjtök. Csicsereg arcát a földre szorítva az eső, csicsereg újra, elalszik a köveken, kockákon, kőlapokon az eső, az este gyermeklánya, a városban otthonos árva, csicsereg kicsit még, mintha csak sírna, csicsereg az eső, vagy csak egy közömbös i hang válik hallhatóvá a nyár közepén egy-egy pillanatra, mint ahogy a dörgés az O-t ejti ki hosszan, valami olvas itt lassan és magasan… i… Ó… …A… B… őseink nagy kezdőbetűket ástak el a földben …C… annyit tudunk csak róluk, hogy vaDak voltak és vÉletlenül találtak fel nagyon kezdetlegesen hasznos dolgokat, mekkorát néz majd a kor, aki megtalálja majd ezeket a nagy szavakat, mekkorát néz majd az emberiség, ha kiderül, hogy szándékosan állították ide, mint időnként megszólaló jelzést, az esőt, hogy kimondja, amíg csak észre nem veszik:   csak észre nem veszik: ÉÉÉÉÉÉÉ a mennydörgést:   a mennydörgést: ÓÓÓÓÓÓÓ Könyvtárat gyűjtök meglátni: ki győzi oly régóta értelemmel? Vannak benne holt halhatatlanok s testvérem könyvei. A legbölcsebb jóság óriás képletei itt zakatolnak a fal mögött, mint elhagyott malom. Nosza megőrzöm magam is, hogy a világ megszerzése itt se szenvedjen mulasztást. Megőrzöm a többi látszólag fölöslegesen megőrzött dolgok között, hogy üzenetekre vadászó utódoknak kezeügyében legyen. Valaki így épített, a történelemből, ránk is: könyvtárat gyűjtött mint jómagam, valamint Lorenzo Medici, miután egy délelőtt megérezte, hogy megállítja a jövendőt, s csak a jelent tartja meg. (Azoktól, akik még nem élnek, tehát nem tudnak sem- miről, nem vesz el semmit. Akik élnek, azoktól viszont mindent elrabolna a halál. Hát értük kellett.) Azóta is megvan a legnagyobb könyvtár, itt van a földemen, értelmes múltam: logikám anyja, Európa. csend néhány fekete felhőnyi CSEND A valóság mégsem válhat át egy pillanatra sem csupa gondolattá! A való világ s a művek világa közt ott hever minden veszteségem. Vállaltam önként, hogy távoli színhelyek, idegen nők, lehetetlen időpontok helyett képet, képet, képet, képet kapjak. De ha élni már szédülök – a hősöket is alkotásnak látom! Lázálmaimban Dózsa György győzött, s koravén világában ott mulatnak a maguk uralomra jutott indulataival azok, akik épp annyira méltók vagy méltatlanok a világ kizárólagos birtoklására, mint azok, akiktől elveszik… űr néhány fekete polcnyi űr mekkora hatalmas lehetőségek az ismerkedésre, ha könyv könyvet ér, ha sehol nem volna néhány fekete polcnyi ürürürür ür ür ürürüÜR ÜRÜR ÜR ür     ÜR Könyvtárat gyűjtök, s ilyenkor érzem, hogy lever a fáradtság a bejárt utakért, a megtanult nyelvekért, az elszen- vedett étkezésekért, a végigélvezett elnyomatásokért, a történelmi s teljesen anyagelvű lélekvándorlásért, a legnagyobb mutatványért: a legnagyobb mutatványért: hogy összehordtam a betűket annak ellenére, hogy ilyen falevelekhez roppant, óriás, állandó erejű szél van, annak ellenére, hogy az ész is csak tűrt, mint az ájult leány s így inkább megszégyenültem a buzgón véghezvitt művelet alatt, miközben néztek, folyton, jászol mögötti baromszemekkel, erdőszéli állatszem- parázslással, kíváncsi parasztbámulással, szigorú aggszűzpislantással; kárörömmel, tanácstalan stricijóindulattal, s ilyenkor érzem, hogy letör a fáradtság a mutatvány miatt, melyhez végül egyetlen ideges ipszilon tapsol a lélek régen kiürült cirkuszában CIR..K..U…S CI…R..K..US Könyvtárat hordtam össze. Az aszfalton ázik ez a kiejtett könyv, ni, mit írtak az utolsó lapjára: – Sosem volt olyan nyugtalan szeptemberünk, amilyent Vivaldi fogalmazott… eső eeeste Fázom, s nem fogok élni sem. Búcsúzom csendesen ettől a mutatványtól, mely csak kívánságokat ébreszt, de elérhetetleneket, s oly könnyű és érzékeny lettem 3000-re, hogy ha nem tartana itt a parancsszerű remény, repülnék is, az első ellentmondásra. Ehelyett KÖNYVTÁRAT GYŰJTÖK – egyetlen szent megoldás! Az írásbeliség egy olyan világban, ahol még a nadrágtartómárkában is néhány szavas felirat van. Jelen leszek, de egy szó nélkül. Mintha nem is az én időm volna. Van úgy, hogy elbukkanunk, mint szünetben a szél.   Semmi, ami süt, siet, száll, szól, hallgat,   kér, küld, simogat, hív, mozgat, szorít, szeret,   álmodik, verekszik, vetekszik, vérzik, kiált,   győz és menekül, ezután nem én vagyok. Ebben maradok magammal, valahol az örök Görögország parti sziklái közt, miután végignéztük az utolsó vihart, az utolsó motorcsónakot, az utolsó nagy- és kisjelenetet, az eddigi abécék seregszemléjét, s egészen széttártam a két   karom, hogy se írni, se ölelni, se fojtani, se ütni, se táplálni, se gyűjteni ne tudjanak: Y Nehogy valaki áhítatnak vegye. Csak pihenés.