Erazmus sírja

Valahol itt vagyunk megint
a végeredmény közelében,
hová egyenként visszaint
mindannyiunkat majd az érdem.

 

Tisztelt egybegyűltek – mondta a hangszóró –, ez az ötödik zápor ma délután, lucskos a fű, a völgy, a park piros salakutakkal, a temető. Mivel az emlékek közösen tudják, mi az igazság…

 

Esőpor és halálsárga.

A fel nem díszített állomásra kitűzték vasangyalát a villanyvonatnak. Hatezer utcán lehet megközelíteni a fákkal fellobogózott várost. A bulváron mintha egy verssor futna: villamos. Együtt érkezem ama korokkal, melyekből összeállnak kemény hangulataim.

Nagy ember.

Nagy ősz.

Roppant tömeg.

De hát az emlékek közösen tudják, mi az igazság.

 

Te jószagú múlt! Hogy mennyien voltak!

A név szerint megemlített szerencsétlenül jártakon és elpusztítottakon kívül még tíz- és tízszer-tízezerszám említtetnek a hadseregek és a nomádok.

 

Zánoáhban, Adullámban és faluiban, Lákisban és határaiban, Azékában és mezővárosaiban… És lőn ezek után, hogy eljövének a Moáb fiai és velük mások is, hogy hadakozzanak velünk…

 

A Mekong deltájától délre a hazafias erők megsemmisítették… Tárgyalások kezdődtek… (Verdun térségében állóharcokat jelentenek ismét, hatvanezer ütegből ropog…) a terület békés egyesítésére.

 

„Ó, ha egyszer azok a kezünkbe kerülnek!” Mindjobban bemártják maguk az ellenkezők, a nyílt ellenségek. „Ó, ha egyszer a kezükbe kerülünk…”

 

Valahogy megjöttem én is, koszorúkkal. Egy kis hazai hódolat, átalvetőben. Rakom ki szőttesruhába, zászlórongyba, emlékiratba csomagolva ajándék könyveim s fegyvereim. Tatárlovon és fogolyvonaton utazik bennem egy ideg, ő mondja meg, kire kell haragudni. Jaj, most senkire! Én békés vagyok, egyszerű, együgyű, én csak ámulni tudok rettentő áhítattal, és dicséretet várok balgaságomért:

Hozsánna! ha az emlékek közösen tudják, mi az igazság – akkor csak álruhás harmónia, elöltözött Bach-muzsika minden.

 

Gólemek vesztek bele, mint apró pontok, az időbe, csak mert már messze jártak az úton. Egy pillanatig utánuk néztünk, aztán leszállt a csend, és mindig megrémültünk. Mindenünket odaadtuk cserébe. Egy szál ruhában menekültünk a halál elől.

Szertartás: porokat hintenek szét most az esőbe, a tömegbe. ESŐPOR ÉS HALÁLSÁRGA. Lehet, hogy éppen az ünnepelt porai…

 

Tessék, semmi! Igyál bort, egyél kenyeret, semmi! Igyál fehér kebleket, egyél elméket, semmi!

Gondolom, nem számít, ha azt mondom:

Erazmus!

Mert bizony nem számít, ha azt mondták:

Nyugalom!

Porból…

…porrá.

De miből

Mivé – az értelem?

 

Vak bagoly,

vendégprofesszor,

orr nélkül maradt dombormű –

a szekrény tetején,

a váróteremben,

a kontinens egyik, akármelyik városában.

 

Bármilyen viharos ifjúság után – ha szellem gyötri – akár egy világrész is képes magába szállni, szinte mogorván visszavonulni folyói háromszögébe, s zárt ablakok mögött gondolni

át meg át meg át –

 

Hányszor figyeltem meg: hogyan hűl ki az izzóra felhevített ember. A megértés a legnagyobb elégia.

 

S a tett helyéhez hír tapad.

Áldott porát a szél letörli a felszínen, de messze földről s messzi időből hív és gyűjt a kegyelet a század minden nyári vasárnapjára fényképezőgépes látogatókat:

– ide, itt tessék leparkolni, ott tessék megrendülten állni. (Erika, mosolyogj! Poláris, mosolyogj! Reneszánsz, mosolyogj!) Hattól tizennyolc óráig megtekinthető és megtanulható Rotterdami Európa Sírja.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]