A barokk téren egy barokk pillanat hallgat. Valahonnan
ide
özönlött az este, és csillapít mindent, máris csak piheg az
élet, a lámpafénytől párnákon elalél, ahogy illik, s
idedobta
a fénylő háztetők hullámaira a teleholdat. A megálló labdát, melynek megörvend a tó. Ezt fokozni nem lehet már,
sem élettel, sem halállal. Ajándékozz háromszáz lépést
az
utcának, mindegy, hogyan, semmit a lábért, a tüdőért,
nyomorért, koponyáért, füléért-farkáért semmit, összesen háromszázat az egészért, naponta. A legkevesebbet. Mert
ember
emberért, világ világért, természet természetért s
történelem
történelemért megtett ma is mindent: szöszmötöltek a
szabóműhelyek, a kender is nőtt, pirult az alma, vakult a
másoló,
lihegett a kovács, izzadt a bíró s a katona, s
szalmakazalban
és ágyban befejezték legújabb leckéjük a lehelet-akadémiák.
Szellem a szellemért. Én visszafojtott lélegzettel sétálok
át
egy nyugalomba. Természet emberért, ember
történelemért,
történelem a világért. Három-háromszázat. Ha palotát
falazok, tőkésítek, lázadok, varrok, sütök-főzök, csábítok,
versifikálok, vagy fejem cserélem a részegekével, ezt fokozni
nem
lehet már, sem életben, sem halálban. |