Akkor egy csokor szélmalmot ajándékoztak nekem, a.reggeli
huzatban nyugodtan pörgött minden sziromvitorla. Szeretem a kertecskét, ahol a fafogú-fakerekű ipar nyílott nemrég, nagymama háza előtt, lélekhollandiában. A pontos és
teljes köszönések világa volt: – Jó reggelt M-né, szomszédasszonyom, lelkem, olyan rosszat álmodtam, nagy fekete
csikók kergették a kisebbik unokámat, s valami távoli harangszó kongott, nehogy háború legyen megint, még fonatlan az a sok tavalyi kender, ki győzi ezeket harisnyával, jaj,
hát ha még hetedhétországot fogják begyalogolni!… –
Hova utazott a férje, szívecském, ifjúasszony, csak nem a tengeren túl próbál szerencsét? Vajon ott miért nem terem ilyen
alma?… Ez itt a leghosszabb kor. A többi olyan rövid ideig
tartott, hogy meg sem lehetett jegyezni: hol is voltunk. Nem,
rokonság biztos nem maradt ott, mind átköltöztünk, de ha
tudtuk volna, hogy ennyi tűzvész lesz, s nemegyszer ember
elől a kígyók és medvék közé is örömest elbujdosik az ember,
most máris szedelőzködnénk. Ha tudtuk volna… Nénike,
ültetett elég malmot az idén? Én alig várom, egy vasárnap
eljövök, s szedek újra egy csokorra valót, jégálló, vérharmatálló munkavirágot, mert ahova én szoktam virágot vinni,
azon a síron még ez is oly hamar hervad, akár a meg nem
értett szerelmesek, akár az igaztalanul megalázott hazafiak,
akár a kiirtott népek, akár a tehetetlenségtől megőszült édesanyák, az okos intelem, az elhamarkodott parancs, a medveénekek, az orgonamuzsika, a világkiállítások. Ezért kell
arra, annak hegyére, síkjára és patakpartjaira naponta kiültetnem ezt a tömérdek árnyékot, hűset és kenyeret adó palántát. Azon a síron lakunk és lakni fogunk. |