Milyen könnyen irkálunk! Csak bemegy két-három
ember a
szorosba, lepattint egy nagykapunyi táblát a
sziklafalról,
aztán ebből száz ívet ide, az ablak elé, az íróasztalra,
ahova
legjobban besüt a délelőtti fény, egy pohárban pár szál
narancsszín virág, s a költő nekiül, diadalmas jobbjában
kicsi
hajlékony írószerszám, csuklóján, mint kerek kalács
vagy
kozmikus karperec, mitológiai bilincs, elkallódott
szaturnuszgyűrű: az elődök glóriája, odaveti első gondolataként a
leheletét (ötmillió év), a szerelem (a nap súlyának
negyvenkilencszerese), népe történelme (– vérben, borban számolva,
összesen –), az anyanyelv (minden szavában legalább ezer
méter
omladozó várfal vagy erdőnyi fenyőrönk súlya), a
nehezen
megszerzett ipar, a zuhogó metropolis-zaj, a persze
hogy
pártütő felelősség, a személyes szabadság és
becsületének kikoplalt súlya, mellyel szavatol (egy gerezdnyi tank s
egy
füzérnyi cukorgyár súlyával ki sem fejezhető). Aztán
bal keze
mutatóujja, könnyedén, mint egy legyecske, még
egyszer átfut a sorok alatt, a fehér közök csipkeútjain, s készen is
van,
vihetik már a verset, a költőt, a papírlapocskát, az
ablakos
íróasztalt, virágos napfényt, vállra kapható az egész
befejezett világ, mint mikor vége a számnak, könnyű volt,
kecses,
jöhet a következő. De ha szívemben csak egy lat ólom
jön
mindehhez, ott fekszem a segesvári csatatéren, s
egyszerre
lustának tűnik ez a szaggatott mozdulat, mellyel még
befejezem. |