A mondat

A fény is élőlény, mikor hirtelen kigyúl, mintha csak mozgást látnék, felkapom a fejem, most épp egy fal világít, egyszer csak fehér, szeretem városom, a béke feszült évei számomra ezek az utcákon történt delek és délutánok, hiába mondanám, hogy képzeljétek, történt velem egy délután, vállamra szállt egy mondat valami ötszáz éves háztetőről, úgy állok, ülök, rohanok most, hogy el ne riasszam, hazaviszem, hogy elhozzam otthonról, pedig közben annyian kiabálnak, megszólítanak, óvnak, ébresztenek, persze nem látják, hogy vállamra száll egy mondat, saját vállukon se látják meg a mondatokat, Petőfi, Marx és Arisztophanész ránk hagyott mondatait, ránk maradt városait és csatatereit, hordják, de nem látják, cipelik, de nem érzik, továbbadják, de nem veszik észre, amíg csak ki nem gyúl az a fény, a nap s a lámpa mellett a fény, egy fal, amelyik világít, amelyiken árnyékot vet az is, ami láthatatlan, árnyékot vet, ha van: azok a mondatok, ezek a mondatok, a szó, a szellem, az aka- rat s más szárnyatlan madarak, olyankor aztán mindenkivel történik egy-egy dél, egy délután, olyankor hirtelen mindenki nagyon szereti ezt a várost, ezt a földet, ezt a fényt.