Séták

Olyan hó-előtti ez a szél. Olyan út-előtti ez a mező. Olyan arc-előtti ez az esti kék, mintha nem látná senki. Néha, még most is, annyi millió évvel a gondolatok után is úgy lopakodik tovább az idő, mintha csak füvek és farkasok felett lobogna. Nem én sétálok vissza a természethez, a természet fog visszasétálni hozzám? Én nézem szomorúan, szemrebbenés nélkül, szórakozottan, szótlanul, szemrehányón, nézem, hogy havazni kezd, mintha még itt se lennék, mintha nem számítana, hogy vagyok, mintha valami meggyőződött volna, hogy nekem nem árthat, mintha ezért nem maradhatnék itt tovább. Séta, séta, két könyv között, két nap között, két kor között. Persze én sem arra gondolok, hogy itt van, hogy árthatok neki falaimmal és füstjeimmel, hogy elkergetem. Mi külön gondolkozunk, hátratett kézzel, sétán, ő és én, csak a pontos idő köt össze: rápillantunk a karóránkra, és ma van.