Milyen könnyen irkálunk! Csak bemegy két-három ember a szorosba, lepattint egy nagykapunyi táblát a sziklafalról, aztán ebből száz ívet ide, az ablak elé, az íróasztalra, ahova legjobban besüt a délelőtti fény, egy pohárban pár szál narancsszín virág, s a költő nekiül, diadalmas jobbjában kicsi hajlékony írószerszám, csuklóján, mint kerek kalács vagy kozmikus karperec, mitológiai bilincs, elkallódott szaturnuszgyűrű: az elődök glóriája, odaveti első gondolataként a leheletét (ötmillió év), a szerelem (a nap súlyának negyvenkilencszerese), népe történelme (– vérben, borban számolva, összesen –), az anyanyelv (minden szavában legalább ezer méter omladozó várfal vagy erdőnyi fenyőrönk súlya), a nehezen megszerzett ipar, a zuhogó metropolis-zaj, a persze hogy pártütő felelősség, a személyes szabadság és becsületének kikoplalt súlya, mellyel szavatol (egy gerezdnyi tank s egy füzérnyi cukorgyár súlyával ki sem fejezhető). Aztán bal keze mutatóujja, könnyedén, mint egy legyecske, még egyszer átfut a sorok alatt, a fehér közök csipkeútjain, s készen is van, vihetik már a verset, a költőt, a papírlapocskát, az ablakos íróasztalt, virágos napfényt, vállra kapható az egész befejezett világ, mint mikor vége a számnak, könnyű volt, kecses, jöhet a következő. De ha szívemben csak egy lat ólom jön mindehhez, ott fekszem a segesvári csatatéren, s egyszerre lustának tűnik ez a szaggatott mozdulat, mellyel még befejezem.

Akkor egy csokor szélmalmot ajándékoztak nekem, a.reggeli huzatban nyugodtan pörgött minden sziromvitorla. Szeretem a kertecskét, ahol a fafogú-fakerekű ipar nyílott nemrég, nagymama háza előtt, lélekhollandiában. A pontos és teljes köszönések világa volt: – Jó reggelt M-né, szomszédasszonyom, lelkem, olyan rosszat álmodtam, nagy fekete csikók kergették a kisebbik unokámat, s valami távoli harangszó kongott, nehogy háború legyen megint, még fonatlan az a sok tavalyi kender, ki győzi ezeket harisnyával, jaj, hát ha még hetedhétországot fogják begyalogolni!… – Hova utazott a férje, szívecském, ifjúasszony, csak nem a tengeren túl próbál szerencsét? Vajon ott miért nem terem ilyen alma?… Ez itt a leghosszabb kor. A többi olyan rövid ideig tartott, hogy meg sem lehetett jegyezni: hol is voltunk. Nem, rokonság biztos nem maradt ott, mind átköltöztünk, de ha tudtuk volna, hogy ennyi tűzvész lesz, s nemegyszer ember elől a kígyók és medvék közé is örömest elbujdosik az ember, most máris szedelőzködnénk. Ha tudtuk volna… Nénike, ültetett elég malmot az idén? Én alig várom, egy vasárnap eljövök, s szedek újra egy csokorra valót, jégálló, vérharmatálló munkavirágot, mert ahova én szoktam virágot vinni, azon a síron még ez is oly hamar hervad, akár a meg nem értett szerelmesek, akár az igaztalanul megalázott hazafiak, akár a kiirtott népek, akár a tehetetlenségtől megőszült édesanyák, az okos intelem, az elhamarkodott parancs, a medveénekek, az orgonamuzsika, a világkiállítások. Ezért kell arra, annak hegyére, síkjára és patakpartjaira naponta kiültetnem ezt a tömérdek árnyékot, hűset és kenyeret adó palántát. Azon a síron lakunk és lakni fogunk.

Én semmi mást, még néhány életet kérek. Ha volna elég, vállalnék egy máglyahalált. Türelmes magántanítást vállalok. Egyet csupa éjszakából állót is szeretnék, kényelmes töprengésre és nyugodtan átélt szerelemre pazarolhatót. Egyet a lelkiismeretnek. Aztán jöhetne akár ez is, az egyetlen, a rövid, a legrövidebb, a halálvégű. Én így is megmaradhatok, de akkor építenetek kellene néhány új világot. Egyet a tudásnak, egyet a türelemnek, egyet az indulatos leszámolásnak, háborúnak, aztán jöhet ez az egy is, az egyetlen, zsúfolt és drága, az életemmel teljesebb, hogy rövid szerelemben elégjünk mind a ketten, csupa háborúban, csupa éjszakában, csupa tanításban. És halálunk utánra íme az első üzenet: megmaradtunk.

A barokk téren egy barokk pillanat hallgat. Valahonnan ide özönlött az este, és csillapít mindent, máris csak piheg az élet, a lámpafénytől párnákon elalél, ahogy illik, s idedobta a fénylő háztetők hullámaira a teleholdat. A megálló labdát, melynek megörvend a tó. Ezt fokozni nem lehet már, sem élettel, sem halállal. Ajándékozz háromszáz lépést az utcának, mindegy, hogyan, semmit a lábért, a tüdőért, nyomorért, koponyáért, füléért-farkáért semmit, összesen háromszázat az egészért, naponta. A legkevesebbet. Mert ember emberért, világ világért, természet természetért s történelem történelemért megtett ma is mindent: szöszmötöltek a szabóműhelyek, a kender is nőtt, pirult az alma, vakult a másoló, lihegett a kovács, izzadt a bíró s a katona, s szalmakazalban és ágyban befejezték legújabb leckéjük a lehelet-akadémiák. Szellem a szellemért. Én visszafojtott lélegzettel sétálok át egy nyugalomba. Természet emberért, ember történelemért, történelem a világért. Három-háromszázat. Ha palotát falazok, tőkésítek, lázadok, varrok, sütök-főzök, csábítok, versifikálok, vagy fejem cserélem a részegekével, ezt fokozni nem lehet már, sem életben, sem halálban.

Tisztelt egybegyűltek – mondta a hangszóró –, ez az ötödik zápor ma délután, lucskos a fű, a völgy, a park piros salakutakkal, a temető. Mivel az emlékek közösen tudják, mi az igazság…

Esőpor és halálsárga.

A fel nem díszített állomásra kitűzték vasangyalát a villanyvonatnak. Hatezer utcán lehet megközelíteni a fákkal fellobogózott várost. A bulváron mintha egy verssor futna: villamos. Együtt érkezem ama korokkal, melyekből összeállnak kemény hangulataim.

Nagy ember.

Nagy ősz.

Roppant tömeg.

De hát az emlékek közösen tudják, mi az igazság.

Te jószagú múlt! Hogy mennyien voltak!

A név szerint megemlített szerencsétlenül jártakon és elpusztítottakon kívül még tíz- és tízszer-tízezerszám említtetnek a hadseregek és a nomádok.

Zánoáhban, Adullámban és faluiban, Lákisban és határaiban, Azékában és mezővárosaiban… És lőn ezek után, hogy eljövének a Moáb fiai és velük mások is, hogy hadakozzanak velünk…

A Mekong deltájától délre a hazafias erők megsemmisítették… Tárgyalások kezdődtek… (Verdun térségében állóharcokat jelentenek ismét, hatvanezer ütegből ropog…) a terület békés egyesítésére.

„Ó, ha egyszer azok a kezünkbe kerülnek!” Mindjobban bemártják maguk az ellenkezők, a nyílt ellenségek. „Ó, ha egyszer a kezükbe kerülünk…”

Valahogy megjöttem én is, koszorúkkal. Egy kis hazai hódolat, átalvetőben. Rakom ki szőttesruhába, zászlórongyba, emlékiratba csomagolva ajándék könyveim s fegyvereim. Tatárlovon és fogolyvonaton utazik bennem egy ideg, ő mondja meg, kire kell haragudni. Jaj, most senkire! Én békés vagyok, egyszerű, együgyű, én csak ámulni tudok rettentő áhítattal, és dicséretet várok balgaságomért:

Hozsánna! ha az emlékek közösen tudják, mi az igazság – akkor csak álruhás harmónia, elöltözött Bach-muzsika minden.

Gólemek vesztek bele, mint apró pontok, az időbe, csak mert már messze jártak az úton. Egy pillanatig utánuk néztünk, aztán leszállt a csend, és mindig megrémültünk. Mindenünket odaadtuk cserébe. Egy szál ruhában menekültünk a halál elől.

Szertartás: porokat hintenek szét most az esőbe, a tömegbe. ESŐPOR ÉS HALÁLSÁRGA. Lehet, hogy éppen az ünnepelt porai…

Tessék, semmi! Igyál bort, egyél kenyeret, semmi! Igyál fehér kebleket, egyél elméket, semmi!

Gondolom, nem számít, ha azt mondom:

Erazmus!

Mert bizony nem számít, ha azt mondták:

Nyugalom!

Porból…

…porrá.

De miből

Mivé – az értelem?

Vak bagoly,

vendégprofesszor,

orr nélkül maradt dombormű –

a szekrény tetején,

a váróteremben,

a kontinens egyik, akármelyik városában.

Bármilyen viharos ifjúság után – ha szellem gyötri – akár egy világrész is képes magába szállni, szinte mogorván visszavonulni folyói háromszögébe, s zárt ablakok mögött gondolni

át meg át meg át –

Hányszor figyeltem meg: hogyan hűl ki az izzóra felhevített ember. A megértés a legnagyobb elégia.

S a tett helyéhez hír tapad.

Áldott porát a szél letörli a felszínen, de messze földről s messzi időből hív és gyűjt a kegyelet a század minden nyári vasárnapjára fényképezőgépes látogatókat:

– ide, itt tessék leparkolni, ott tessék megrendülten állni. (Erika, mosolyogj! Poláris, mosolyogj! Reneszánsz, mosolyogj!) Hattól tizennyolc óráig megtekinthető és megtanulható Rotterdami Európa Sírja.

............................................................

Asszonyok töltik a barikád mögött a ceruzákat, szuronyszegezve közeleg az öregség. Bölcs, aki tanítani tud ezen az eldugott tájon is, boldog, kit végül is elhervaszt magányos művészetünk. Két ráfekvő karod közt terül el a kitartás Mezopotámiája. Középen nyugodt lapály, néhány elmozdítható kifutópálya, szemben a névjegyhágó, s a holnapi-teendő-hegység sötétlik ablakfényben. Minden emelkedésen dátum-tüzek. Megvilágítják a frissen hullt papírt. Állandó fejlődés seper végig a sovány füveken, a könyvhalom mögött a kunok fekete pusztáin az ég is zeng. A palota sötét. Tintaesőben fürdik az alabástromnégyszög, én, Első Mindegy most kisétálok a tolltartó mellett. Ha Wellington nem fordul váratlanul balra, Hannibál sosem tudja idejében elveszteni a rigómezői ütközetet. Észak a Dél ellen, vagyis a Boriska-szigetek gyarmatosításának viszontagságos eseménysorozata. Most vágtam negyedív nagyságúra. Zulu admirálisok hivatalos látogatása Bizáncban. Felvonulások, felmentő csapatmozdulatok, ostromgyűrűk, stratégiai csatavesztések egymás mellett, kihegyezve. Most már valóban én következem: a látogató. Megcsipdesem a rózsaszín emléktáblát, cukrot is adok neki, hogy ne bántson. A délután almasárga, és száraz betonján szépen szalad a tank. Alatta ötezer éves temetőkből nyílnak a remegő gyermekujjak. Sírtam is már. Na most! Szavak, szavak, szavak végtelen hadifogolyserege cammog a sárban. A szárnysegédek alapvető munkában, féderes kézikönyvben ringanak hosszú utazásra, tele nemes eszményekkel, barokk-igék, biedermeier ragok. A mindig betiltott izgalomkeltés divatlapjából öltözködnek még mindig, konspirációs szabályaik élénk feltűnést keltenek ma is, halálmegvetésükre mindig hófehér, szoros sálat tekernek szelesebb éjszakákon, köpenyük lobog a bronzszobor-lovaglástól. Valami roppant elszántsággal megelőzött a múlt, berendezte nekem ezt az íiróasztalt, hol gyermekjáték már lejátszani a legnagyobb összecsapások folytatását, csak tudni kell: hogyan öltözzünk tavasszal könyvégetéshez és századvégen kézirat-elkobzáshoz, csak meg kell tanulni s fel kell mondani folyékonyan Negyvennegyedik Tudniillik Frigyes emlékiratait. Persze én tudatlan vagyok. Alig szabadultam a koncentrációs logikából és életfogytiglani szabadságharcra ítélve most szállítnak át az idő vitásabb vidékeire. Következményeket fogok törni az igazság bányáiban, amíg csak meggebedek.

............................................................

Minden költő a zsebében hordja a ceruzát és csatatéren a lobogót. Az íróasztalon romok.

Mint egy várrom, olyan ez a felhő. Omladékain csomókban nő a hosszú szálú esti szél.

Arcomon végigseper a készülő sötétkék vihar, mintha elsírnám magam, lefut a csepp, eltorzulok a láthatatlan viaskodásban, rohanásom valami vágtatás lesz, csengnek a kardok és dörög. De az időnek kő vagyok, víz-falak alatt az ázó szobor a kastélykertben, a töredezett – hát ezért álltam meg végül mégis. Segítsetek.

A lét gondolatot se enged. Az ember kiszakítja magát. Mert a gondolatnál különb önkívüűletek hullanak rám.

Legalább egyszer ha tökéletesen meg lehetne örökülni, ha befogadna ez a pillanatnyi tünemény-táj a várral s korával. A nem létező vár sosem volt korába jutni…

Én is sok mindent éltetek, tudom. Hallgatom előttem járt költők papír-kórusát, s később fiatalabbak figyelnek, míg vergődöm itt. Nem okozok zavart, ígérem: aztán visszatérek meghalni bárhonnan ide, koromba.

Mert az időnek úgyis kő vagyok. Pedig fájdalmasabb és megerőltetőbb nincs, mint hirtelen megállni, átmenet nélküli elnyugvások éppen úgy fájnak, mint a heves roham. Hirtelen béke lesz. A vár mellől szépen kihal a történelem. És akkor mindent vállalni lehet, vállalni szabad, vállalni kell annak, akit itt kapott az orgyilkos tőr vagy a szabályos naplemente: ez itt az arcom, a kardom, az akaratom –

vagy tagadjátok,

vagy csodáljátok.

Itt múlok el, kevesebb részvét mellett, mint a virágok. Teljesen egyedül, életem délutánján, kiszolgáltatva a semminek, egy szép pillanatban elvisz a töprengés, hirtelen kinyílik két tenyere a kornak és elenged. Oly biztos, hogy meghalok, mint hogy szívesen megmaradnék.

Halley kiszámította, mikor tér vissza barátja, az üstökös, s azonnal azt is tudta biztosan, hogy akkor ő már nem él.

Ne hívj meg üstökösöket sem a világba, ha nem vagy otthon, ha te már nem vagy otthon!

De valaki mindig van itt. Hagyakozni szoktam: anyám majd átveszi.

A fiam, az unokám, a teljesen idegenné lett utódok.

Csak én nem, nem én.

Ma megint üzenetet kaptam, hogy az élet törékeny. És ilyenkor kapkodni kell. És ilyenkor csak a fegyelem segít. Más nappalt sosem álmodhatna a világ, ha az én lehunyt szemem lenne a világosság!

épp engem hívnak, engem keresnek, s én előre is hazagondolok, ide, ahol, az ÉN nem érintkezik sosem a halállal.

Valaki folyton emlegeti, hogy mi vár rám.

Miféle edzése ez annak, aki készületlenül is éppolyan alkalmas már az esedékes sorsra.

Sokszor figyeltem meg: hogyan hűl ki az izzóra felhevített ember.

A megértés a legnagyobb elégia.

Ha valaha választani kellene, melyik maradjon meg: Velence vagy én – nyilván Velencét választanám.

Még vagy harmincszor lehet így beleszagolni a tavasz légébe. Jó. Kikapaszkodom életem házfedelére csillagos estén, két könyökön tartom magam a cserepek közt, tenyérrel dobolok, lassan újra elfog valami. Mert rendben van minden; az, hogy szeretlek, s hiába múlik el; az, hogy ha nem is múlna el, mégis el kellene szakadnunk; az, hogy szeretjük anyánkat és el fogunk válni végül; az, hogy szeretem a hazám, és ha ma nem is égnek a palánkok, de bántották eleget, s akik még ilyen nagyon szerették, azok sem tudták megvédelmezni; az, hogy szeretem az igazságot, és mindig igazságtalanság is van; hogy néha megaláztak úgy, hogy életem égő ruha, elég benne minden idegszál. Lassan újra elfog valami szorongás, csendben szorít, hogy nem találom meg a szívem számára a megnyugtatót, azt, hogy „most már ez megmarad, megőrzi szerelmed és életed, úgy hogy elmehetsz”. Most minden milyen májusi. Búcsút intek a lámpának, s eloltom a holdat. Elsimítom a lepedőt. Amikor a költő nem tudja, mit alkotott, legalább igazít valamit a világon.

Valami intézkedés-eufória csörren meg bennem hirtelen. Felhívom Zoltánt és megnyugtatom, hogy minden meglesz! Felhívom Mária Teréziát és biztosítom hogy! Nagymamának megfogadom és megígérem estére! Felhívom Gáspárt, felhívom Menyhértet, felhívom Boldizsárt és délre összehozom őket. Felhívom A. E. I. O. U.-t és megszervezem. Naponta keresnek a történelemből. Olyan kimerült vagyok, mint az örökre nyitva tartó harangvirág, csenget a bogár is, csenget a logika. Ezért légy szíves, vedd át a szolgálatot. Ma sem történt semmi, ma sem történt minden. Téves kapcsoláskor is mondd, hogy igen. Bárkit kérnek a telefonhoz, te vagy az. Kérdezd meg, mit akar. Légy kemény és megközelíthetetlen, mondd, hogy majd gondolkozol és előjegyzed. Mindenki szeretne valamit elintézni. Nem lehet csend. Ez a szám a szolgálat egyik központjáé, érvényes és átruházható, mint a megértés, mint a világirodalom. Mivel oly nagyon segítni akartam, valamit félre kellett értenem. Vedd át a szolgálatot, az örök életet az örök halálban.