A csend órái

A csend órái, mikor fölfelé kúsznak a vadászó gázlómadarak lábán, egy szórakozottan lelógó esőcsepp hajszálcsövében, a töltőtoll szivattyújában, a csend órái hatszázezer kilométeres sebességgel közelítnek minden értelmes dolgot építő hatása maximumához. A csend óráiban még az ember is képes olvasni, felfogni, megérteni, megsejteni, összeszorított szájjal és összevont szemöldökkel helyére tenni például a zöldet az összezavart dolgok kibogozásának rendszerében. A csend óráiban csak az „ahá”-k kattognak minden nyelven s hangtalanul ott, ahol a felismerés ritmusra szerelt vezetékei ezt megkívánják. A csend óráiban én lábujjhegyen benyitottam a történelem olvasótermébe, s a jelenkor ajtaján ki is osontam lábujjhegyen a folyosóra cigarettázni, míg lezajlik egészen, program szerint, a végső tisztázásig halhatatlan, tiszteletet parancsoló, ésszel felérhetetlen értekezlete mindennek mindennel. Hogy utána végre kezdetét vehesse ez a drága, világi, villogó, fülsüketítő zűrzavar. Akkor dolgozni kezdhetek újra magam is, aki a térdre szorított noteszben megoldott feladatok és tudósítások hadseregéhez tartozom, éppen az utolsó osztaghoz, akik még 2000 előtt születtek, s keményebb s hiányosabb a kiképzésünk, semhogy valaha is el lehetne hitetni velünk, hogy a világ legésszerűbb elmélete is – mint pusztán a templomkapura kiszegzett igazság s képlet – elegendő lenne ahhoz, hogy leüljön egymással tárgyalni a fog és a kenyér, a fű és a bárányok gyomra, a hiéna s az oroszlán, a tőkés s a proletár, az igazságérzet s a pimasz hatalomvágy, a teológia, s a természet dialektikája, a repülés s a gravitáció, a tűz és a víz, az élet s a halál, én és azok az ostoba fickók amott – s mindenek végül is megtalált mederbe feküdjenek, mint betű a könyvbe, kés a húsba, hím a nősténybe, részeg a sárba, halott a sírba. De azért így zajban-vasban, menet közben megteszünk mindent, hogy kivehető legyen a természet faarcán is a haszonnal felhasznált falatok egészsége, hogy kihallatszódjék a vonulás ritmusából, az erőltetett menetelések ellenére is a haladás dobogása, hogy rátaláljanak az elhamvadt városok alatt is a mindig megmaradásra berendezkedett élet képére, hogy az európák, porcelánok és mozartok finom és fontos nyersanyaga összegyűljön, és fennmaradjon, amíg minden következő kor önálló öntudatát kikeverheti belőlük, hogy halálunk előttre ne maradjon nagyon sok fehér folt bekerítetlen, de mégis szabad, szabad, szabad legyen a szellem, hogy nevünk feledésbe merüljön, de kitudódjék a világ.