A hűség

Egy kutya

a kékülő sötétben,

mivel a hajnali hideg fel-

emelt hátsólábbal a szőrére harmatozott, nyifog-

va megrázza magát szokatlan vackán, a fetrengés közben letiport aranyos füvön a sátor tövében, hol még egy valamirevaló rongy sincs, mint otthon, ha hűvös a kő a lépcső zugában, de legalább akad egy kilyukadt lótakaró, vagy egerek elrágta zászló, cselédlány maszatos pendelye lehajítva a mosáshoz gyűjtött ruhák között, melyet ilyenkor szépen foga közé kap az eb-ember, s használat után reggel visszalop, oda a helyére, csak ne kapjon ki érte, no most nyújtózhat így, meg nyújtózhat úgy, jól meggémberedve, de legokosabb, ha ételét kérve odaszimatol a gazdájához, oda, ahol a condraköpenybe állig becsavarózott szolga szuszog, összeszuszognak, a kutya tudja, az ember veszi észre mégis elsőnek, hogy mi történik, s a büdös eb-pofát kiszabadított, meleg, nagy tenyerével jól félrepofozza, de ahogy ébred, máris az ásítás szövegében szeretettel eltrombitálja neki, az okos szemekkel ráfigyelőnek, hogy „jól van”, s feltápászkodik iszonyú, össze se csukódó állkapcsokkal, míg csak a hideg lélegzet át nem járja a mellkasát belülről is a reggeli mező szagával, de ekkor már odaér, ahol az estéről maradt borok most még hidegebbek a pléhkanna legfenekén, és állva, lihegve egyet húzhat, csak ezután, szemét dörzsölve két ököllel, s ökleit a közömbös könnyek nyálától bőrnadrágjába törölve, csak ezután nyit be a sátor rettenetesen átvizesült és vékony lepedőnyílásán, kiemeli nesztelenül a derékig érő bő csizmákat meg az ugyancsak bőrből való rézgombos mellényt, s kihúzza az egész nyúzott állatra emlékeztető, fene nagy nehéz batyut a gyöngyszínű világoskékre derülő hidegbe, és ásítoz akkor is, mikor már dörzsöli ronggyal, száradt sárfoltokat kaparász le fekete, vastag körömmel, és fényét köppel igyekszik visszaadni a szomorúan kopott lélekmelegítőnek, aztán savanyú képet vágva a kezdődő naphoz, visszafurakszik, immár nem oson a sátorba, s felkelti gazdáját: „Uram, napkelte után hatra ott kell lennünk Walter úr kíséretében” – az morog, hogy böködni kell még jócskán, míg végre megjátszott katonássággal felpattan, „jól van, Max”, s öltözni kezd, vagy inkább csak hagyja, hogy kettőjük közül a szolga győzze a gyömöszölő munkát a recsegő bőrbe, csengő acélba, aztán a lovakkal következik egy rövid vesződés, de nem türelmetlen itt senki, csak ropogtassanak, úgy látszik, töprengenek közben isten jószágai, no lássuk: mégiscsak fenn a nyeregben a legjobb, fitty-fütty, suhog a finom penge, ha próbából megkaszabolják vele a bokrokat, vagy csak a levegőt, s vágta, völgybe le, vágta völgyön át, vágta sziklaszorosban, csitt-csatt, patakban lics-locs, rövid vágta szembe a meggypiros nappal, hatra ott vannak, Walter úr fölkel, hiszen érkeznek mind, kiknek itt kell most gyülekezni: „Üdvözlet derék vitézem, Konrád”, s csörömpöl minden, ahogy azt ilyen ölelkezéskor csak képzelni lehet, s aztán egy kupányi bor után felkerekednek jóízű önbizalommal, hogy kilencre ott legyenek Ulrich úr kíséretében, akinek Fridrich úr kíséretébe kell odaérnie a maga hadával fél tizenegyre, esküt is tesznek folyton, velük a papok, a püspök páncélban, adja a szót, mindenki utána mormog és iszonyú felkiáltások zárják a fogadalmat, aztán: Fridrich az élen, s útra is kelnek a felkavart porban, lenn a lapályon másik Fridrichkel találkoznak, ki mögött hosszú sorokban vonulnak az Ulrichok a maguk Waltereivel, s azok mögött a harcedzett Konrádok ezre, így vonul az egész Wilhelm úr zászlaja alá, begyűlve tizenkettőre, hogy délben együttesen csatlakozzanak a király kíséretéhez, a többi Wilhelm közé, s dördül az eskü, rengnek a lombok s a lapik tőle, leáll a szél is, hogy könnyel a szemében összenézhessen a nappal: mennyire szeretik ezek királyuk, a szemük hogy ragyog a zászlaja láttán, de kaptak is tőle szépen, rangot, várat, erdőt, a várak közt kanyargó erdei utakat, tarkán vámmal, keresztbe rajtuk a halpénzes patakokkal, szőlőkkel s szőlőlevével, mely együtt jár a most éppen egy szál szoknyában arató barna, nagy mellű parasztlánnyal, ordít az eskü, nem szabad elfelejteni, hogy még a fürjek és látszólag haszontalan szarvasbogarak is a királytól valók, együtt a lombkoszorúnak való tölgyfalevéllel, mely megújul évről évre, nem csoda hát, ha a kardok leghegyén szikrát hány s pazarul lehull körül a virágos fűbe az aranyló hála, a lovak kapkodják is a fejük utána, s egy harapóst tépnek nagy sárga foggal, röhögve a gyönyörűségtől, hogy a kantár is végső soron a királytól van, s mivel itt végül is rájuk nehezül minden, mintha csak összebeszéltek volna, hogy ne húzzák tovább az időt, a király fenséges ménjének vezérlete alatt nekilendülnek, az ügetés vágtába csap, és hű, hogy seprik a füvet a hosszú, nagy bojtos takaró-selymek, ahogy a dübörgő arcvonal, csúcsán a robogó királlyal megközelíti a harcmezőn szembe robogó ellenkirályt és kíséretében lévő hadseregét, úgy, hogy egy pillanat alatt a kardok, legeslegelőbb a királyoké, már össze is csapnak – * – szikrákat hánynak – * – * – * * – de nem lehet semmit látni a napragyogástól – * – nem lehet hallani semmit a lódobogástól – * * * – nem lehet gondolni – * sem – * * – mit a fejre boruló sötét sisaktól, míg hirtelen, jaj, újra egy csattanó vágás esik – * – és meginog nyergében, valahogy tétován emeli újra a kardját a király, és mintha az ellenkirály is meghökkent volna, de csak egy pillanat műve az egész és újra egy szikra – * de most már el is feketülnek a vasak mind, és mint a röptében elvágott tök, úgy potyog le döngve az ezüst héjában felvágott király, a köpenye is utána a légből, csak a feje sehol, hát nekiáll keresni egy, két ember, s erre szinte udvariasan leáll a verekedés is, ide gyűlnek körbe, míg kiderül hamar minden: győzött az ellenkirály, nem kell hát sokat tétovázni, mert roppant meleg van, s addig itt le nem vetkőzhet kályhányi harcdíszéből senki, míg meg nem beszélik végleg a dolgot, tehát a megmaradt király megkérdi futólag Wilhelmtől: mit tart felőle, a sok Wilhelm esküdözik, hát hazabocsátja őket, hogy délután legyen hely takarítani a csatatéren, de ha már így esett, Wilhelmék is tudni akarják, hányadán állnak Fridrichjeikkel, azok is esküsznek mindenre, persze, és hazakocognak, még útközben megtudakolván Ulrichjaiktól, hogy rendben-e minden, esküdözés, és végre a Walterek is hazamehetnek, s ha már a dolog ily jól halad, csöpp kicsi eskü, és elbocsátják ők is Konrádjaikat, ma igazán megdolgoztak a betevő kardért, pihenni kéne, ugyanis a délután lejárt, az utakon jegenyék árnyéka fekszik keresztül estéli hídnak az elfolyó fényben, minden erdőség sarkán nagy búcsúzkodással csillagirányba szétfut a sok kísértet, klip-klop, s egyszer csak itt van a domb is, ahol a nap közben áthevült sátor még langyosan vár a tábori ággyal, egy csizma, kettő a mellény, a vért, de jó is leülni, itt heverészni végre a babérokon, „Jól van, holnap is nap lesz, s ki kell tartani ugyanilyen szépen”, hogyne, tudja ezt Max is, éppen ezért kimenet felhajtja a bormaradékot, és konstatálja:

csillagos tiszta az este, elő a köpenyeget hát, még

egy ima se árthat s egy simogatás a lihegő eb-

fejen, „jól van, őrködj csak szépen, csak nekem

ne vakkants rá minden bús denevérre”, s jöhet

az álom, horty-horty, csak a fű sisereg még

csöppet, mikor a továbbadott

teljes felelősséggel a vállán

a sátorcölöphöz odaáll

hátsó lábbal

egy ku-

tya.