A sarokból felnyalábolom, s viszem kifelé ezt a kölni Dómot.
A teremőr rám kiált, mert ő az elöljáróság nevében műtárgyakat őriz, így szól a megbízatása, nem sejtheti, hogy itt
MINDEN nem a helybenmaradóknak készült. Tehát rám
kiált, utánam siet, mikor ölembe veszem azt a rokokó nagymamát is. Utánam siet, de én már elértem a hangsebességet,
s másik hónom alá kaptam a német dialektikát. Újabb
teremőrök lódulnak utánam. Persze nekik ez is kellene ott
az üveg alatt, a nagy rendszerben szépen lefektetve, végleg
mozdulatlanná berendezve! kiderül rögtön az egész aljas
konzervativizmus, mert megszólalnak mindenfele a jelzőberendezések csengői, miközben viszem, visszük a miénket,
az előzményeinket, ők riadóznak, mintha mi lopnánk. De
mikor már légi-motorosrendőrséggel üldöznek, akkor sem
érnek utol, mert kiértünk a teremből, a múzeumukból, a termekből, felpakolva minden szükségessel, és repülünk fél
lábbal még a föld lépcsőjén, küzdelmesen kapaszkodva a
csúcsforgalomban, átszállás előtt a jobb korok felé. Holnap
a lapok megírhatják, hogy ISMERETLEN TETTESEK
KIRÁMOLTÁK… |