Vlagyimir Majakovszkij emlékére
Az ALKOTÁS CSENDJE. Leveszem a falról, |
ahol ízléses keretben lóg, mint a |
mesterlevél, mint félhivatalos működési |
engedélyem, tenyérrel letörlöm róla a port, |
és idehozom az ablakhoz, bever az eső, |
pikk-pakk, kis sorozatokat kopog a |
pléhtetőn, kis sorozatokat ropogtat messze, |
a hegyen egy fuldokló motor is, |
pa-pa-pa-pam, amint épp ellenkező |
irányba hordja az epret, a téglát, a |
színespapírt. Nem jó az ablakban állni. |
Veszélyes kihajolni. PERICOLOSO |
SPORGERSI. NICHT HINAUSLEHNEN. |
Tanulmányoztam Európa történetét, és |
hetente elolvasom a figyelmeztető táblákat |
vízparton, vonatokon, s néha egy gyógyszer |
használati utasítását. Neveltek is. Miért |
hitték volna el, hogy ha tiltanák, akkor is |
olvasok, elolvasok, megtudok mindent, |
gondolkoztak is helyettem, s amire külön |
jutottunk, csaknem ipszilon alakra képezte |
lényem, szerencsére rajtam is múlt. Szóval |
tudom, hogy mit szabad, mit kell, tudom, |
hogy velem árkot is lehet ásatni, kaphatok |
számot a nevem helyett, kaphatok pofont |
egy analfabétától (bár nem lehet tudni, |
eltöröm-e), szóval tudom, hogy velem… |
és unom is kellőképpen a gondolatát. |
Unom, hogy volt ilyen, sokáig, unom, hogy |
megvetjük ezt, mert fejlettek vagyunk, |
unom, hogy van ilyen, lehet ilyen (mert |
fejlettek vagyunk) egy fejlett fokon. Nem |
unok józannak lenni, nem unok hidegvizet |
inni. Nem unok eltöprengeni az ablakon |
túl a hegyre morajló autók sorozatain, |
mennyire emlékeztetnek! Egyelőre ennyi a |
csendem, az alkotás csendje, vékony |
keretben. Egy eltévedt golyó az üvegét |
|