Az alkotás csendje

Vlagyimir Majakovszkij emlékére

 
Az ALKOTÁS CSENDJE. Leveszem a falról,
ahol ízléses keretben lóg, mint a
mesterlevél, mint félhivatalos működési
engedélyem, tenyérrel letörlöm róla a port,
és idehozom az ablakhoz, bever az eső,
pikk-pakk, kis sorozatokat kopog a
pléhtetőn, kis sorozatokat ropogtat messze,
a hegyen egy fuldokló motor is,
pa-pa-pa-pam, amint épp ellenkező
irányba hordja az epret, a téglát, a
színespapírt. Nem jó az ablakban állni.
Veszélyes kihajolni. PERICOLOSO
SPORGERSI. NICHT HINAUSLEHNEN.
Tanulmányoztam Európa történetét, és
hetente elolvasom a figyelmeztető táblákat
vízparton, vonatokon, s néha egy gyógyszer
használati utasítását. Neveltek is. Miért
hitték volna el, hogy ha tiltanák, akkor is
olvasok, elolvasok, megtudok mindent,
gondolkoztak is helyettem, s amire külön
jutottunk, csaknem ipszilon alakra képezte
lényem, szerencsére rajtam is múlt. Szóval
tudom, hogy mit szabad, mit kell, tudom,
hogy velem árkot is lehet ásatni, kaphatok
számot a nevem helyett, kaphatok pofont
egy analfabétától (bár nem lehet tudni,
eltöröm-e), szóval tudom, hogy velem…
és unom is kellőképpen a gondolatát.
Unom, hogy volt ilyen, sokáig, unom, hogy
megvetjük ezt, mert fejlettek vagyunk,
unom, hogy van ilyen, lehet ilyen (mert
fejlettek vagyunk) egy fejlett fokon. Nem
unok józannak lenni, nem unok hidegvizet
inni. Nem unok eltöprengeni az ablakon
túl a hegyre morajló autók sorozatain,
mennyire emlékeztetnek! Egyelőre ennyi a
csendem, az alkotás csendje, vékony
keretben. Egy eltévedt golyó az üvegét
kitörte.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]