|
A műveltség, a buták égi bankja letétbe fogadta kegyesen őt
is, aki szerint szintén egyetlen megoldás van a halhatatlanságra: örökre élni. Ezért örökre halott lett, tanúsítván, hogy
még a legnagyobbak mentésére se lehet megtenni mindent,
ha az is csak emléknek elég, hogy valaki évtizedekig Rainer
Maris Rilke volt.
Raron, a templomtemető. Egyik kőlapon most levelek csipkéje borzong. Az égtájak képviseietében itt is mindig ezer kis
afrika parázslik a naplementétől, s jegesmedve-manccsal
csattog rajtuk az árnyék. Az idő meghal, mint az ember, s a
tér, mint a majom, játszik a tetemével.
Gyűlölni kell a mindig megzavart befejezettség-esély nevében a befejezetlenséget, melynek oly bőven van ideje, hogy
most is, mindörökre él.
Tudom, hogy hiába vagyok itt én, aki ismerem, nem törődik
velem ő, aki nem ismer, s ettől is pusztulásnak van kitéve a
mindig széthúzó emberiség. Nem ajánlhatom fel életerőm bőven nélkülözhető sugarait sem az öregebbnek, s nem hallom
panaszát sem arról, hogy mennyire fáj, ami már nem fáj.
És ha rokona vagyok?
És ha most sétára akartam hívni ebből a kórháznak-börtönnek-lágernek ezerszeresen megfelelőből?
Ki nem engedi el?
Hol van hát, ami őrzi, a halál?
Vezessenek elé, meg akarom ismerni személyesen, eleven
sérthetetlenségem menlevelének oltalma alatt, ezt a kivégzőosztag-vezénylő, ellenünk kirendelt keretlegényt, aki legjobbjainkat is pimasz fölénnyel bántja.
Megbízatásáról, persze, csak a logika juthat eszembe.
Hatalmas volna költőkbe menekülni, ha már a tűzhányók
mindenütt kitörnek a lapuló számlapon, s megjövendölhetetlen időpontokban, halál-logika szerint, a templom falába
kerülnek végül az eredmények, csakhogy félreálljanak útjából a végtelen szabadságnak, mely minden változatot végig
akar hajszolni a földön látható nappalok s éjszakák villámlásain.
Rilke is nyitva a látogató értelemnek, mint a Kunsthistorisches Museum, mint a könyvtárak, mint a fegyelmezett,
valódi béke. Nevének i betűjén a pont minden este éppen
naplementekor kinyílik, mint egy szem, s megvizsgálja a tájat. Ritkán az i betű fölé a pont helyére a feje is kibújik, és
nyílik egy teljes tavaszi éjszakán. Csak lélegzik, nagyokat
szív és sóhajt. Ilyenkor szél kerekedik és elfújja a papírlapokról, mindenütt a mérsékelt égövön, az idejében meg nem
született elégiákat.
Mikor a költő meghal, az élő többi érzi egy iszonyú pillanatra: hogy lehet, nekünk már késő. Másnak kell megszületni, például kőpengének vagy agyagmécsnek, már nem
embernek.
Egyelőre
még
újra
nem embernek.
*
Két világosságunk is van: egyik a csend. Amit az ész megmentett a rengő világból, anélkül nincs már valódi törvény
se, valódi építő nyugtalanság, talán már nem is a mi ügyünk
az értelem, olyan szépen szolgáltuk gyarapodását a természet
testében. Itt már a versek is gondolkoznak, időnként elméket, embereket: eszméleteket költenek. S úgy sugárzik egyetlen fizikai következményük: a csend, mint odakünn a napfény.
Egyik csend egyszer csak elhallgat. Sötét lesz Rainer Maria
Rilke, olyan fekete, mint egy történelem előtti éjszaka a város
helyén, amelyben tejfinom orgonafúgát fütyöl egy szél a senki
fülébe.
A költő életével és halálával is éppen csak annyit kérdez,
mint a vak: VAN ITT VALAKI?
|