Az alexandriai könyvtár égése

A fehérség szempontjából a legrózsaszínűbb éjszaka volt, s én, aki hozzá voltam szokva, hogy a legelső márványoszlopok kora óta, ahányszor csak felébredtem mindig megkérdezték gyöngéden, miért nem alszom – most kellemetlenül lepődtem meg a durva lármától, rohanástól. Kiléptem polcom ajtajába, és a folyosó hangulatából rögtön láttam, hogy valami rendkívüli történt. A bölcsek, költők és tanítómesterek valamennyien álmukból felzavartan állnak a polcok szélén, a folyosók emeletei felett. „Ég a szálloda!” – „Tűz van!” – „Ég a könyvtár!” – kiáltoztak összevissza a rohangálók. A már fojtó füstfüggönyön át egymásra néztünk. Így, teljes létszámban ekkor voltunk együtt utoljára. Egymással és a mindig is élő kedves és tanulékony földlakókkal.

Mi könyvek, kiknek feje, keze, lába, hangszíne, szürke, fekete, kék tekintetű szeme, szíve, vére, neme, indulata, éhsége, fiatalsága és öregsége van a természet jóvoltából, s ők, az emberek, akiknek egyszerű vagy díszes kötése, címe, bevezetője, oldalszáma, tárgya, tartalma, felfogása és szigorú, megzavarhatatlan logikája van a történelem jóvoltából, mi együtt, mindent az előzményeknek köszönhetünk. Szürkült szakállú előzmények, múltunk alkonyi óráiban, szerénységből szinte titokban hordtak össze mindent és mindenkit, földgolyókat válogattak, húst, homokot, papiruszt, téglát, és úgy látszik, ami reszkető erőfeszítéseik közepette sose sikerült – az sikerült, amikor a Nílus vagy az Eufrátesz tintája véletlenül rálöttyent a sivatagra. Ez nem volt dicsőség, s nem lesz mentség.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a Harun-al-Valaki nevezetű kalifa egyedül nem tudta kirobbantani a harmincéves háborút, mint ahogy Adolf Hitler sem egymaga döntött afelől, hogy Karthágót el kell pusztítani, és Torquemada hiába rendelte volna el saját fejétől Auschwitz korszerű felszerelését, hogy négymilliószor máglyára küldje az alexandriai könyvtárat. Ma már általában tisztában vannak ezzel is a földön.

Erről jut eszembe: összegeztük a tegnapi eseményeket. Ezután nyugodt szívvel vethetem magam a vitákba – akikkel egyetértettem, valahol beleszólnak mellettem, és valakiket meg fognak győzni. Bízom a szövetségekben, ha egyszer Lenin se egyedül szervezte meg a Spartacus-féle lázadást, és Robespierre, mikor az Októberi Forradalom élére állt, megingathatatlan, nyugodt nagy pártja volt.

Csak a haladóknak ama fajtája zavar, mely olyan mélyen megveti a középkort, ha a középkorról van szó, de szemet huny egymásnak, ha egytől egyig nem olvasták Hegelt, hogy mind élhessenek abból, amit hallomásból tudnak Hegel felől. Mulatságos lenne, ahogy elmászkálnak a szintézis égboltnyi strucctojáshéján, ha nem fenyegetne a veszély, hogy undok talpuk alatt szakad be a gótika üvegvékony boltozata, s dübörgésük telefröcsköli Beethoven és Bartók műtermeiben a levegőből kihallott szobrokat. Hogy dübörögnek! Mi ez a megbocsáthatatlan hangoskodás, olyan korokban, mikor a tudósok valóban elmélyülnek, mikor a gondolkozóknak valóban teljes csend kell, minden lélegzetnyi lét elállítja a gondolatot, minden gondolatnyi elállítja a lélegzetet? Csend legyen, nagyon mélyen benn vagyunk már az időben, mint operáló kéz a szívben, csend legyen, vajon még dobog, dobog? ABCDEFGHIJKLM év már eltelt. Most itt vagyunk.

És mi lesz velünk ott unokák korában, az Y után, az utolsó nemzetközi könyvkiállítás ötszázadik évfordulóján, mikor a Gutenberg-korabeli ember fejletlen koponyáján dolgoznak a restaurátorok? Mert jön NOPRSTUVZX s ez a papírral letakart láthatár még mindig olyan, mint első hó reggelén a táj. Ide, erre a lapra írást érez az írás előtti s az írástudatlan is, állat, növény és ember. Itt mindent meg kellett volna őrizni, hátha valaha valakik olvasni s érteni fogják! De erről már szó sem lehet. Szomorúan be kell jelentenem, hogy az alexandriai könyvtár örökre leégett. Földalatti börtönükből ki kell majd engedni a túlélt kultúrákat. Talán mégis kiérdemelték azóta a bocsánatot. Szomorúan be kell jelentenem, hogy az alexandriai könyvtár még nem égett le.