József Attila emlékének

A fehérség szempontjából a legrózsaszínűbb éjszaka volt, s én, aki hozzá voltam szokva, hogy a legelső márványoszlopok kora óta, ahányszor csak felébredtem mindig megkérdezték gyöngéden, miért nem alszom – most kellemetlenül lepődtem meg a durva lármától, rohanástól. Kiléptem polcom ajtajába, és a folyosó hangulatából rögtön láttam, hogy valami rendkívüli történt. A bölcsek, költők és tanítómesterek valamennyien álmukból felzavartan állnak a polcok szélén, a folyosók emeletei felett. „Ég a szálloda!” – „Tűz van!” – „Ég a könyvtár!” – kiáltoztak összevissza a rohangálók. A már fojtó füstfüggönyön át egymásra néztünk. Így, teljes létszámban ekkor voltunk együtt utoljára. Egymással és a mindig is élő kedves és tanulékony földlakókkal.

Mi könyvek, kiknek feje, keze, lába, hangszíne, szürke, fekete, kék tekintetű szeme, szíve, vére, neme, indulata, éhsége, fiatalsága és öregsége van a természet jóvoltából, s ők, az emberek, akiknek egyszerű vagy díszes kötése, címe, bevezetője, oldalszáma, tárgya, tartalma, felfogása és szigorú, megzavarhatatlan logikája van a történelem jóvoltából, mi együtt, mindent az előzményeknek köszönhetünk. Szürkült szakállú előzmények, múltunk alkonyi óráiban, szerénységből szinte titokban hordtak össze mindent és mindenkit, földgolyókat válogattak, húst, homokot, papiruszt, téglát, és úgy látszik, ami reszkető erőfeszítéseik közepette sose sikerült – az sikerült, amikor a Nílus vagy az Eufrátesz tintája véletlenül rálöttyent a sivatagra. Ez nem volt dicsőség, s nem lesz mentség.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a Harun-al-Valaki nevezetű kalifa egyedül nem tudta kirobbantani a harmincéves háborút, mint ahogy Adolf Hitler sem egymaga döntött afelől, hogy Karthágót el kell pusztítani, és Torquemada hiába rendelte volna el saját fejétől Auschwitz korszerű felszerelését, hogy négymilliószor máglyára küldje az alexandriai könyvtárat. Ma már általában tisztában vannak ezzel is a földön.

Erről jut eszembe: összegeztük a tegnapi eseményeket. Ezután nyugodt szívvel vethetem magam a vitákba – akikkel egyetértettem, valahol beleszólnak mellettem, és valakiket meg fognak győzni. Bízom a szövetségekben, ha egyszer Lenin se egyedül szervezte meg a Spartacus-féle lázadást, és Robespierre, mikor az Októberi Forradalom élére állt, megingathatatlan, nyugodt nagy pártja volt.

Csak a haladóknak ama fajtája zavar, mely olyan mélyen megveti a középkort, ha a középkorról van szó, de szemet huny egymásnak, ha egytől egyig nem olvasták Hegelt, hogy mind élhessenek abból, amit hallomásból tudnak Hegel felől. Mulatságos lenne, ahogy elmászkálnak a szintézis égboltnyi strucctojáshéján, ha nem fenyegetne a veszély, hogy undok talpuk alatt szakad be a gótika üvegvékony boltozata, s dübörgésük telefröcsköli Beethoven és Bartók műtermeiben a levegőből kihallott szobrokat. Hogy dübörögnek! Mi ez a megbocsáthatatlan hangoskodás, olyan korokban, mikor a tudósok valóban elmélyülnek, mikor a gondolkozóknak valóban teljes csend kell, minden lélegzetnyi lét elállítja a gondolatot, minden gondolatnyi elállítja a lélegzetet? Csend legyen, nagyon mélyen benn vagyunk már az időben, mint operáló kéz a szívben, csend legyen, vajon még dobog, dobog? ABCDEFGHIJKLM év már eltelt. Most itt vagyunk.

És mi lesz velünk ott unokák korában, az Y után, az utolsó nemzetközi könyvkiállítás ötszázadik évfordulóján, mikor a Gutenberg-korabeli ember fejletlen koponyáján dolgoznak a restaurátorok? Mert jön NOPRSTUVZX s ez a papírral letakart láthatár még mindig olyan, mint első hó reggelén a táj. Ide, erre a lapra írást érez az írás előtti s az írástudatlan is, állat, növény és ember. Itt mindent meg kellett volna őrizni, hátha valaha valakik olvasni s érteni fogják! De erről már szó sem lehet. Szomorúan be kell jelentenem, hogy az alexandriai könyvtár örökre leégett. Földalatti börtönükből ki kell majd engedni a túlélt kultúrákat. Talán mégis kiérdemelték azóta a bocsánatot. Szomorúan be kell jelentenem, hogy az alexandriai könyvtár még nem égett le.

A műveltség, a buták égi bankja letétbe fogadta kegyesen őt is, aki szerint szintén egyetlen megoldás van a halhatatlanságra: örökre élni. Ezért örökre halott lett, tanúsítván, hogy még a legnagyobbak mentésére se lehet megtenni mindent, ha az is csak emléknek elég, hogy valaki évtizedekig Rainer Maris Rilke volt.

Raron, a templomtemető. Egyik kőlapon most levelek csipkéje borzong. Az égtájak képviseietében itt is mindig ezer kis afrika parázslik a naplementétől, s jegesmedve-manccsal csattog rajtuk az árnyék. Az idő meghal, mint az ember, s a tér, mint a majom, játszik a tetemével.

Gyűlölni kell a mindig megzavart befejezettség-esély nevében a befejezetlenséget, melynek oly bőven van ideje, hogy most is, mindörökre él.

Tudom, hogy hiába vagyok itt én, aki ismerem, nem törődik velem ő, aki nem ismer, s ettől is pusztulásnak van kitéve a mindig széthúzó emberiség. Nem ajánlhatom fel életerőm bőven nélkülözhető sugarait sem az öregebbnek, s nem hallom panaszát sem arról, hogy mennyire fáj, ami már nem fáj.

És ha rokona vagyok?

És ha most sétára akartam hívni ebből a kórháznak-börtönnek-lágernek ezerszeresen megfelelőből?

Ki nem engedi el?

Hol van hát, ami őrzi, a halál?

Vezessenek elé, meg akarom ismerni személyesen, eleven sérthetetlenségem menlevelének oltalma alatt, ezt a kivégzőosztag-vezénylő, ellenünk kirendelt keretlegényt, aki legjobbjainkat is pimasz fölénnyel bántja.

Megbízatásáról, persze, csak a logika juthat eszembe.

Hatalmas volna költőkbe menekülni, ha már a tűzhányók mindenütt kitörnek a lapuló számlapon, s megjövendölhetetlen időpontokban, halál-logika szerint, a templom falába kerülnek végül az eredmények, csakhogy félreálljanak útjából a végtelen szabadságnak, mely minden változatot végig akar hajszolni a földön látható nappalok s éjszakák villámlásain.

Rilke is nyitva a látogató értelemnek, mint a Kunsthistorisches Museum, mint a könyvtárak, mint a fegyelmezett, valódi béke. Nevének i betűjén a pont minden este éppen naplementekor kinyílik, mint egy szem, s megvizsgálja a tájat. Ritkán az i betű fölé a pont helyére a feje is kibújik, és nyílik egy teljes tavaszi éjszakán. Csak lélegzik, nagyokat szív és sóhajt. Ilyenkor szél kerekedik és elfújja a papírlapokról, mindenütt a mérsékelt égövön, az idejében meg nem született elégiákat.

Mikor a költő meghal, az élő többi érzi egy iszonyú pillanatra: hogy lehet, nekünk már késő. Másnak kell megszületni, például kőpengének vagy agyagmécsnek, már nem embernek.

Egyelőre

még

újra

nem embernek.

*

Két világosságunk is van: egyik a csend. Amit az ész megmentett a rengő világból, anélkül nincs már valódi törvény se, valódi építő nyugtalanság, talán már nem is a mi ügyünk az értelem, olyan szépen szolgáltuk gyarapodását a természet testében. Itt már a versek is gondolkoznak, időnként elméket, embereket: eszméleteket költenek. S úgy sugárzik egyetlen fizikai következményük: a csend, mint odakünn a napfény.

Egyik csend egyszer csak elhallgat. Sötét lesz Rainer Maria Rilke, olyan fekete, mint egy történelem előtti éjszaka a város helyén, amelyben tejfinom orgonafúgát fütyöl egy szél a senki fülébe.

A költő életével és halálával is éppen csak annyit kérdez, mint a vak: VAN ITT VALAKI?

Vlagyimir Majakovszkij emlékére

Sajnos túlságosan sokáig kell tűrnöm önmagam, ezt a tolakodó ismeretséget. Így vész el a világ nagy része előlem. „Bocsánat” – motyognám, s még én vagyok zavarban, mert ilyen erőszakosan visszatart. Most már mindent tudok róla: mikor kel, mikor fekszik, mire hiú, mivel elégedetlen. Fölösleges részletezéssel ismerem napjait és éveit ahhoz képest, amit tudok a kvantummechanikáról s a XIII. század Angliájáról. Pedig az egészhez, az összegezéshez nem ebből ennyi s abból csak annyi kellene. Így torzul el minden tervem, így törnek össze arányaim.

Az enyémek.

Mert én

pedig én

én

én

ÉNÉNÉNÉN

ÉN

tökéletesnek indultam.

A sarokból felnyalábolom, s viszem kifelé ezt a kölni Dómot. A teremőr rám kiált, mert ő az elöljáróság nevében műtárgyakat őriz, így szól a megbízatása, nem sejtheti, hogy itt MINDEN nem a helybenmaradóknak készült. Tehát rám kiált, utánam siet, mikor ölembe veszem azt a rokokó nagymamát is. Utánam siet, de én már elértem a hangsebességet, s másik hónom alá kaptam a német dialektikát. Újabb teremőrök lódulnak utánam. Persze nekik ez is kellene ott az üveg alatt, a nagy rendszerben szépen lefektetve, végleg mozdulatlanná berendezve! kiderül rögtön az egész aljas konzervativizmus, mert megszólalnak mindenfele a jelzőberendezések csengői, miközben viszem, visszük a miénket, az előzményeinket, ők riadóznak, mintha mi lopnánk. De mikor már légi-motorosrendőrséggel üldöznek, akkor sem érnek utol, mert kiértünk a teremből, a múzeumukból, a termekből, felpakolva minden szükségessel, és repülünk fél lábbal még a föld lépcsőjén, küzdelmesen kapaszkodva a csúcsforgalomban, átszállás előtt a jobb korok felé. Holnap a lapok megírhatják, hogy ISMERETLEN TETTESEK KIRÁMOLTÁK…

Panek Zoltánnak

Egy kutya

a kékülő sötétben,

mivel a hajnali hideg fel-

emelt hátsólábbal a szőrére harmatozott, nyifog-

va megrázza magát szokatlan vackán, a fetrengés közben letiport aranyos füvön a sátor tövében, hol még egy valamirevaló rongy sincs, mint otthon, ha hűvös a kő a lépcső zugában, de legalább akad egy kilyukadt lótakaró, vagy egerek elrágta zászló, cselédlány maszatos pendelye lehajítva a mosáshoz gyűjtött ruhák között, melyet ilyenkor szépen foga közé kap az eb-ember, s használat után reggel visszalop, oda a helyére, csak ne kapjon ki érte, no most nyújtózhat így, meg nyújtózhat úgy, jól meggémberedve, de legokosabb, ha ételét kérve odaszimatol a gazdájához, oda, ahol a condraköpenybe állig becsavarózott szolga szuszog, összeszuszognak, a kutya tudja, az ember veszi észre mégis elsőnek, hogy mi történik, s a büdös eb-pofát kiszabadított, meleg, nagy tenyerével jól félrepofozza, de ahogy ébred, máris az ásítás szövegében szeretettel eltrombitálja neki, az okos szemekkel ráfigyelőnek, hogy „jól van”, s feltápászkodik iszonyú, össze se csukódó állkapcsokkal, míg csak a hideg lélegzet át nem járja a mellkasát belülről is a reggeli mező szagával, de ekkor már odaér, ahol az estéről maradt borok most még hidegebbek a pléhkanna legfenekén, és állva, lihegve egyet húzhat, csak ezután, szemét dörzsölve két ököllel, s ökleit a közömbös könnyek nyálától bőrnadrágjába törölve, csak ezután nyit be a sátor rettenetesen átvizesült és vékony lepedőnyílásán, kiemeli nesztelenül a derékig érő bő csizmákat meg az ugyancsak bőrből való rézgombos mellényt, s kihúzza az egész nyúzott állatra emlékeztető, fene nagy nehéz batyut a gyöngyszínű világoskékre derülő hidegbe, és ásítoz akkor is, mikor már dörzsöli ronggyal, száradt sárfoltokat kaparász le fekete, vastag körömmel, és fényét köppel igyekszik visszaadni a szomorúan kopott lélekmelegítőnek, aztán savanyú képet vágva a kezdődő naphoz, visszafurakszik, immár nem oson a sátorba, s felkelti gazdáját: „Uram, napkelte után hatra ott kell lennünk Walter úr kíséretében” – az morog, hogy böködni kell még jócskán, míg végre megjátszott katonássággal felpattan, „jól van, Max”, s öltözni kezd, vagy inkább csak hagyja, hogy kettőjük közül a szolga győzze a gyömöszölő munkát a recsegő bőrbe, csengő acélba, aztán a lovakkal következik egy rövid vesződés, de nem türelmetlen itt senki, csak ropogtassanak, úgy látszik, töprengenek közben isten jószágai, no lássuk: mégiscsak fenn a nyeregben a legjobb, fitty-fütty, suhog a finom penge, ha próbából megkaszabolják vele a bokrokat, vagy csak a levegőt, s vágta, völgybe le, vágta völgyön át, vágta sziklaszorosban, csitt-csatt, patakban lics-locs, rövid vágta szembe a meggypiros nappal, hatra ott vannak, Walter úr fölkel, hiszen érkeznek mind, kiknek itt kell most gyülekezni: „Üdvözlet derék vitézem, Konrád”, s csörömpöl minden, ahogy azt ilyen ölelkezéskor csak képzelni lehet, s aztán egy kupányi bor után felkerekednek jóízű önbizalommal, hogy kilencre ott legyenek Ulrich úr kíséretében, akinek Fridrich úr kíséretébe kell odaérnie a maga hadával fél tizenegyre, esküt is tesznek folyton, velük a papok, a püspök páncélban, adja a szót, mindenki utána mormog és iszonyú felkiáltások zárják a fogadalmat, aztán: Fridrich az élen, s útra is kelnek a felkavart porban, lenn a lapályon másik Fridrichkel találkoznak, ki mögött hosszú sorokban vonulnak az Ulrichok a maguk Waltereivel, s azok mögött a harcedzett Konrádok ezre, így vonul az egész Wilhelm úr zászlaja alá, begyűlve tizenkettőre, hogy délben együttesen csatlakozzanak a király kíséretéhez, a többi Wilhelm közé, s dördül az eskü, rengnek a lombok s a lapik tőle, leáll a szél is, hogy könnyel a szemében összenézhessen a nappal: mennyire szeretik ezek királyuk, a szemük hogy ragyog a zászlaja láttán, de kaptak is tőle szépen, rangot, várat, erdőt, a várak közt kanyargó erdei utakat, tarkán vámmal, keresztbe rajtuk a halpénzes patakokkal, szőlőkkel s szőlőlevével, mely együtt jár a most éppen egy szál szoknyában arató barna, nagy mellű parasztlánnyal, ordít az eskü, nem szabad elfelejteni, hogy még a fürjek és látszólag haszontalan szarvasbogarak is a királytól valók, együtt a lombkoszorúnak való tölgyfalevéllel, mely megújul évről évre, nem csoda hát, ha a kardok leghegyén szikrát hány s pazarul lehull körül a virágos fűbe az aranyló hála, a lovak kapkodják is a fejük utána, s egy harapóst tépnek nagy sárga foggal, röhögve a gyönyörűségtől, hogy a kantár is végső soron a királytól van, s mivel itt végül is rájuk nehezül minden, mintha csak összebeszéltek volna, hogy ne húzzák tovább az időt, a király fenséges ménjének vezérlete alatt nekilendülnek, az ügetés vágtába csap, és hű, hogy seprik a füvet a hosszú, nagy bojtos takaró-selymek, ahogy a dübörgő arcvonal, csúcsán a robogó királlyal megközelíti a harcmezőn szembe robogó ellenkirályt és kíséretében lévő hadseregét, úgy, hogy egy pillanat alatt a kardok, legeslegelőbb a királyoké, már össze is csapnak – * – szikrákat hánynak – * – * – * * – de nem lehet semmit látni a napragyogástól – * – nem lehet hallani semmit a lódobogástól – * * * – nem lehet gondolni – * sem – * * – mit a fejre boruló sötét sisaktól, míg hirtelen, jaj, újra egy csattanó vágás esik – * – és meginog nyergében, valahogy tétován emeli újra a kardját a király, és mintha az ellenkirály is meghökkent volna, de csak egy pillanat műve az egész és újra egy szikra – * de most már el is feketülnek a vasak mind, és mint a röptében elvágott tök, úgy potyog le döngve az ezüst héjában felvágott király, a köpenye is utána a légből, csak a feje sehol, hát nekiáll keresni egy, két ember, s erre szinte udvariasan leáll a verekedés is, ide gyűlnek körbe, míg kiderül hamar minden: győzött az ellenkirály, nem kell hát sokat tétovázni, mert roppant meleg van, s addig itt le nem vetkőzhet kályhányi harcdíszéből senki, míg meg nem beszélik végleg a dolgot, tehát a megmaradt király megkérdi futólag Wilhelmtől: mit tart felőle, a sok Wilhelm esküdözik, hát hazabocsátja őket, hogy délután legyen hely takarítani a csatatéren, de ha már így esett, Wilhelmék is tudni akarják, hányadán állnak Fridrichjeikkel, azok is esküsznek mindenre, persze, és hazakocognak, még útközben megtudakolván Ulrichjaiktól, hogy rendben-e minden, esküdözés, és végre a Walterek is hazamehetnek, s ha már a dolog ily jól halad, csöpp kicsi eskü, és elbocsátják ők is Konrádjaikat, ma igazán megdolgoztak a betevő kardért, pihenni kéne, ugyanis a délután lejárt, az utakon jegenyék árnyéka fekszik keresztül estéli hídnak az elfolyó fényben, minden erdőség sarkán nagy búcsúzkodással csillagirányba szétfut a sok kísértet, klip-klop, s egyszer csak itt van a domb is, ahol a nap közben áthevült sátor még langyosan vár a tábori ággyal, egy csizma, kettő a mellény, a vért, de jó is leülni, itt heverészni végre a babérokon, „Jól van, holnap is nap lesz, s ki kell tartani ugyanilyen szépen”, hogyne, tudja ezt Max is, éppen ezért kimenet felhajtja a bormaradékot, és konstatálja:

csillagos tiszta az este, elő a köpenyeget hát, még

egy ima se árthat s egy simogatás a lihegő eb-

fejen, „jól van, őrködj csak szépen, csak nekem

ne vakkants rá minden bús denevérre”, s jöhet

az álom, horty-horty, csak a fű sisereg még

csöppet, mikor a továbbadott

teljes felelősséggel a vállán

a sátorcölöphöz odaáll

hátsó lábbal

egy ku-

tya.

A csend órái, mikor fölfelé kúsznak a vadászó gázlómadarak lábán, egy szórakozottan lelógó esőcsepp hajszálcsövében, a töltőtoll szivattyújában, a csend órái hatszázezer kilométeres sebességgel közelítnek minden értelmes dolgot építő hatása maximumához. A csend óráiban még az ember is képes olvasni, felfogni, megérteni, megsejteni, összeszorított szájjal és összevont szemöldökkel helyére tenni például a zöldet az összezavart dolgok kibogozásának rendszerében. A csend óráiban csak az „ahá”-k kattognak minden nyelven s hangtalanul ott, ahol a felismerés ritmusra szerelt vezetékei ezt megkívánják. A csend óráiban én lábujjhegyen benyitottam a történelem olvasótermébe, s a jelenkor ajtaján ki is osontam lábujjhegyen a folyosóra cigarettázni, míg lezajlik egészen, program szerint, a végső tisztázásig halhatatlan, tiszteletet parancsoló, ésszel felérhetetlen értekezlete mindennek mindennel. Hogy utána végre kezdetét vehesse ez a drága, világi, villogó, fülsüketítő zűrzavar. Akkor dolgozni kezdhetek újra magam is, aki a térdre szorított noteszben megoldott feladatok és tudósítások hadseregéhez tartozom, éppen az utolsó osztaghoz, akik még 2000 előtt születtek, s keményebb s hiányosabb a kiképzésünk, semhogy valaha is el lehetne hitetni velünk, hogy a világ legésszerűbb elmélete is – mint pusztán a templomkapura kiszegzett igazság s képlet – elegendő lenne ahhoz, hogy leüljön egymással tárgyalni a fog és a kenyér, a fű és a bárányok gyomra, a hiéna s az oroszlán, a tőkés s a proletár, az igazságérzet s a pimasz hatalomvágy, a teológia, s a természet dialektikája, a repülés s a gravitáció, a tűz és a víz, az élet s a halál, én és azok az ostoba fickók amott – s mindenek végül is megtalált mederbe feküdjenek, mint betű a könyvbe, kés a húsba, hím a nősténybe, részeg a sárba, halott a sírba. De azért így zajban-vasban, menet közben megteszünk mindent, hogy kivehető legyen a természet faarcán is a haszonnal felhasznált falatok egészsége, hogy kihallatszódjék a vonulás ritmusából, az erőltetett menetelések ellenére is a haladás dobogása, hogy rátaláljanak az elhamvadt városok alatt is a mindig megmaradásra berendezkedett élet képére, hogy az európák, porcelánok és mozartok finom és fontos nyersanyaga összegyűljön, és fennmaradjon, amíg minden következő kor önálló öntudatát kikeverheti belőlük, hogy halálunk előttre ne maradjon nagyon sok fehér folt bekerítetlen, de mégis szabad, szabad, szabad legyen a szellem, hogy nevünk feledésbe merüljön, de kitudódjék a világ.