|
Hogy nem vagyok épp olyan tompa, mint a fák, hát minden
érzékemnek örvendek, és folyton azt hiszem, hogy valami
fontosat éreztem meg. Pedig még minden eddigi eleventől
elmaradok. Sokszor mérhetetlen erőfeszítésekre hajszol a
szükség. A világot érzed megmozdulni, pedig magadért teszed.
Én most már azt hiszem a gondolkozásról, hogy ott vagyok,
ahol elérni való titkok a nyelv csapdája körül járnak, s mert
lesben állunk, hát én is lesben állok.
Idegenekkel elvegyültünk. Idegenekkel is több közöm van
már, mint elmúlt magammal s a magaméval. Az összes lehető szövetségek megvalósításán töröm a fejem.
Azok közül, akik elhalnak, hányan viszik el jó érzékeik.
S hányan visznek el jó lábat, jó szívet, jó vesét és idegrendszert. Nekünk itt fáj ez is, bele fogunk halni ennek vagy
annak a hiányába, de mert nincs igazi összefogás, nem hagyhatják hátra még szeretteink sem egymásnak.
Ennek ellenére megy minden működés a végtelen felé. Kinek
a keze érint most éppen? Kinek a keze nem érinthet soha?
Mindenki valakit érintett, gyermekei csak szaporították ezeket az érintéseket, és minden érintés valahol célba talál. Minden mozdulat kézről kézre valahol ütésbe torkollik, valahol
simogatásba, valahol munkába érkezik.
Ma a legsimább út is láthatatlanul köves azoktól, akik ott
elhaladtak.
Mereven, mint az égetett agyagszobor, ide áll ez a megfoghatatlan, ami Mezopotámiában is ember volt. Összehoztam
belőle annyit, amennyit szembesíthetek emezzel itt körülöttem. Állítom, hogy rendszerem helyes: az eddig terjedő egyetemesség. A betáplált adatok, a kiváltható igazságok, a fellazult lelkiismeretek, az érdemes és a nem érdemes, az utálat
és az utánakapó nosztalgiák lüktetése eleven vonaglást idéz
elő. Mint parázsra dobott kígyó vonaglik előttem, előttünk
az információ határa.
Az én koromban nincs ember, aki ne hallott volna Babilonról, és a pusztulás tanulságait ne hordaná gondolkozása felszínén, nincs ember, aki álnokabb lenne a másiknál, és hátba
támadná azt, akivel együtt a nagy tekintélyű emberiséget alkotja, nincs ember, aki ne tisztelné az alkotást és ne tisztelné
azt, aki az emberekért a legcsekélyebb jót is teszi előtte,
utána, nincs ember, aki ne az értelem nevében képzelné el a
jövőt, és ne meggyőződése szerint csatlakozna az érte vívott
küzdelemhez, nincs ember, aki ne a békítést érezné első indulatának, hanem az erőszakot, nincs ember, aki ne, aki ne,
aki ne… nincs ember az én koromban.
És sokszor elalszom ott, azáltal, hogy itt ébrednem kell:
minden halált magamra engedek, hogy az értelem riadóját
kiváltsam.
A katasztrófától való félelemből történt: elmélyedt koncentrációval s hosszas iskoláztatással elfeledték valahogy a kvantummechanikát. A „Titanic” kapitánya, miután megkapta a
rádióüzenetet, vállat vont, s a hajó nyugodtan, lassan kiemelkedett az áprilisi óceánból. Majd megszüntették a polgári házasságkötést. Ezután a nemest még a tekintélyes polgárnak is meg kellett süvegelnie. Megindultak a menetrendszerű delizsánszjáratok. Egyes eldugott vidékeken még mindig volt lift és távbeszélő, de a jobb helyeken már a lovasfutár járta. És meggyújtották a karos gyertyatartókat s a
faggyúmécsest. Bevezették a jobbágyságot. Visszaépítették
a Bastille-t. Időnként feltámadtak a holtak s magas állásokat töltöttek be hosszú ideig, késő gyermekkorukig. Közben
sokan váltig állították, hogy no most itt vagy ott ismét meg
kellene fordulni s másképp csinálni, de hát az egész feltartóztathatatlan lett: nyilvánvaló volt, hogy a történelem kerekét nem lehet előreforgatni. Az egyházak egyesültek. Megfeledkeztek a kopernikuszi világképről. Az emberek hazajöttek Amerikából. Többen, mint egy kalapot, visszatették
a fejüket, s felálltak a vérpadokról. Huszék leléptek a máglyáról. A kontinensek Európa mellé záródtak. A perzsák
visszavonultak Termopilén át. A népek visszabandukoltak
Ázsiába, s eltűntek az erdőkben. Elszéledtek, visszabújtak
a barlangokba. Egy idő után nem gyújtottak tüzet se, nyersen
ették a húst. A háziasított állatfajok elvadultak. A langyos
tengerhez kezdett visszaérkezni minden. S a feledés takarta
be a tengert is, mely lassan száradni kezdett. És mindez sok
százezer évet vett igénybe… VAN ILYEN FÁJDALOMÜVÖLTÉS IS, HOGY EURÓPA!
Nem álmodom én semmi rosszat, hisz a kezdet kezdetén vagyok, de ki mondja, hogy könnyű pillanat volt, mikor megindulhattunk végre az ember túlsó lejtőin, új tájak, bentről
nyíló látóhatárok felé! Ki mondja, hogy maradnunk kellett
volna inkább itthon, a semmi anyaölében, mint az egyszemű
majom!
Kemény korunknak hangulata van.
FÚJVAFÁJVAFÉNYLENIFOLYTATÓDNI
Aki ezt is fel akarja bontani, az ostobán összetéveszti a dolgokat. Mással kell etetni az ész hétfejű sárkányát, nem önnön
felfalt közérzetünkkel.
Ugyanaz a virágtő nyit négyszögűt és gömbölyűt. Nemcsak
elképzelem, de megértem. Nemcsak megértem, de meg is engedem. Általam több világgá válhat a világ anélkül, hogy az
egyetlen logika, egyetlen értelem kapkodva veszélybe kerülne.
Ím így bizonyítom, hogy semmiségem fedi a végtelent, s hogy
új vagyok.
Tökéletes hajlamom él az elvonással. Magam is eltűnök, ha
kell, egy időre, végleg. Jelenéseim a tudott világba visznek.
Szózataim az általános valóba szólnak. Az írás angyalserege
vagy katonasága őrzi, és érvényesíti majd a rendem.
A szobor is visszament a hegynyi kőbe, mert jólesett felfedezni immár veszélyek nélkül a hovatartozást. Az örök és
egyetlen szövetséget, melyet csak a gyávák szoktak megszegni
önmagukkal, hát mindenkivel.
Sokáig külső tekintetet erőltettem magamra: lássam, nem
bántam társaim, kik összefoghatnak s megegyeznek abban,
hogy lábatlankodom. Sokáig külső tekintetet erőltettem magamra, és a közértelem dobhártyáin doboltam ki előbb megnyilatkozásaimat, és jó érzés volt, ha visszhangot vertek másban, idegenekben. Pedig magától értetődő volt, hogy ezek a
szinte-közhelyek ilyen fogadtatásban részesülnek. Most várom, hogy valaki így tekintettel lesz rám is, hogy eljönnek és
kinéznek szemem ablakán önmagukra a többiek is. Utóvégre
kell hogy mindenki külső tekintetet erőltessen magára, hogy
lássa: nem sérti társait, hallja: megértik-e, hogy köztük otthonos legyen.
Minden arc köré odaképzelhetek minden kort. Mert egy
napnyi még csak az én világom, s egy nap hosszat azokat is
bírtam, kik legkevesebbet szerettek. Akkor fogja csak örökre
szeretni a férfi a nőt, s a nő a férfit, ha a csókon kívüli világban ilyen falak közt tudnak feküdni:
AZ ÉJSZAKA TISZTÁN BORÍTJA NAGY KOPONYÁJÁBA
A FÖLDET? MELY SZEMGOLYÓ A MINDENSÉG
IDEGZETÉN
Világos perceim ––––––––––– újra el fognak szállni.
E verset is, lehet, –––– te fogod megtalálni.
Én intéztem ezt így, –– különben észrevennéd,
hogy képesség és rend – nálam is múló vendég.
|