|
1. Ha én sehol sem vagyok, ha én sohasem vagyok helyemen, a végtelenség felragyog.
2. A szeretet átnő a Nincs rácsai közt is. Egyenlőképpen fáj
minden elszakadás, akár a halálba, akár az életbe visz, ha a
többi nem követ engem.
3. Totális háború fűz már a dolgokhoz, mindenütt sérülök,
türelmetlen vagyok. Néha kívül találom magam mindenen.
4. Fárasztó egyre értelmetlenül állni, mint a fák – önmaguknak sem örömére. Városomon átvonultam én is, mint a tatárok, s mint a bennszülöttek előttem – és érzelgést táplálok
mégis. De elhallgatom, milyen vagyok. Elhallgatom, hogy
védekezzem. Elhallgatom, hogy megvédjem azokat, akik
örvendenének nekem, mert ilyenek ők is. Hadd essenek magányos kétségbe inkább – hogy egyedül vannak. Hogy edződjenek, mert élniük kell. A füvek lágyan visszahajlanak, mikor
megértik: nem nőhetnek át a fellegek közti réseken.
5. Vergődöm a halandóság buborékjában, és ha elpattan,
mit ér, hogy ismertem a csillagokat, nem védenek beáramló
mérgétől a halálnak. Talán mert nem az igazi nevükön szólítom őket, csak önkényesen adott neveken. Honnan is lehetett volna jobban elnevezni a világot, mint: a földi távlatokról. Az űri távlat sivár, nincs benne semmi otthonos. Csak
olyan kozmopoliták, mint az értelem s a tompaság tudnak
elélni benne. Mint védőöltözék az űrhajósnak, kell nekem
az élet, hogy kiszállhassak a mindenségbe. Hiszen a gondolat,
íme, nem elég, hogy fenntartson ebben a bölcsességet ihlető
rendszerben. Mint szódavízben függök a halál felett, s körül
egyre csökken a támaszt adó nyomás.
6. A visítás karikás-ostora tekeredik, a visítás kígyója sziszeg, a visítás egyenlítője a földön, a visítás ellipszise a naprendszerbe vész.
7. (N+x)2-1-ikén is szerettem hajnalig járni a bolyhos-csillagos ég alatt, nemcsak azért, mert szerettem minden pillanatában a VÁROST. Az éjszakai utcákon a csillagok láttán
megérzem: milyen félelmetes ingerek érték az elődeimet. Lemondok érzékeim minden élvezetéről; csak azért is fenntartanám a világot, hogy LÁSSAK, folyton ébren lehessek, és
összefüggések erővonalait húzzam meg ott, ahol észre se
vették volna. Testtelenül átérni Dániába és Délre, nem fáradni és nem fázni, figyelmeztetni itt-ott valakit, aki éppen
tenni akar, és kihagy a számításból egy nagyon fontos körülményt. És akkor az emberek elmosolyodva: „Köszönöm,
kedves öntudat!” – úgy tennének, ahogy kell, és én mehetnék
tovább, hóban roppanás nélkül, esőben csobogás nélkül,
szélben suhogás nélkül, mint a tekintet, mint a szerelem hazagondolása.
8. Fáradt vagyok. Ma, héttől tizenkettőig madár voltam.
Egész délelőtt repültem a város felett. Madár vagyok, kit
felriasztottak, szárnyra kényszerítettek, s most fáradok már
és érzem, hogy valahol korábban szállok te. Nem hiszem,
hogy ott már béke, ott már utókor és bölcsesség fogadjon.
Postagalamb-repülőtereivel áll a mindenkit meghallgató és
ítélkező jövő egy távoli tájon. Oda igyekszem, s közben meghalok.
9. Mikor a repülőgépek szabadságra mennek, levetkőznek
ők is fürdőnadrágra: madárrá válnak egy hétre, tíz-tizenkét
napra, s ott nyújtóznak a tengerpartokon, a forró homokban, a mélykék égben, mint fecskék vagy sirályok, fémlő
egyenruha nélkül – a repülőgépek mikor szabadságra mennek, csak a madarak köröznek. Csakhogy a történelemből
nincs szabadságolás, csupán hősi halál.
10. Mások feledékenyek. Én legbántottabb perceimben állíthatom, hogy nem vagyok.
11. Csak kortársaimmal méretkezem. Ki ér utol az elmúlásban?
12. Mindig oltalmazót keresek. Néha te vagy, néha a múlt.
Néha semmi. S ilyenkor fogok neki egyedül megmaradni.
13. Életünk három nap. Egyiken megszületünk, egyikben
meghalunk s egy napon éltünk.
14. A teljessel is épp annyit érek, mint jól megőrzött részleteimmel.
15. Dübörgő, ötödik, cé-moll. Az emberiség etikai éretlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy inkább szót fogadnak a városi magisztrátus rendeletének, mint a milliószor felolvasott klasszikusok üzenetének. Nekem ennyi
elég.
16. Tudom, hogy Beethovenként mit tapostam el önkéntelenül is az ógörög hangulatokból.
17. A világ alapjaira fektetem az állam, hogy hegyek préseljék össze az ajkam, jajszó ki ne érjen.
18. A földgolyó hatalmas sisakjába bújtatom a fejem, jobbról és balról Afrika és Dél-Amerika tapad arcomra, fülemre.
Épp ilyen őszi délutánba látok ki a Csendes-óceán üvegén.
Mint párás ablakon a cseppek, a viharok lefutnak államhoz,
mert belülről látom, hogy egyedül maradtam, mert bentről
hallom, hogy egyedül maradtam, mert bentről mondom,
hogy egyedül maradtam.
19. Elértétek, hogy egyetlen múlékony idegroham lettem.
Most zuhanok vissza együtt a Clara-hurrikánnal, a ruhák,
a rongyok, a felkavart házak, a por, a leoldott sátrak szomorú mozdulatával.
20. Milyen öreg a világ! Egy könnyben csillagok szakálla.
21. Sokan azt hiszik, ismernek: embertárs vagyok. Sajnos,
nem öltem. Nem is szültem. S eszmélnem mégis kell. Miért?
Ha már elvesznék megszédülten, magától védni kezd egy
vért. Kívánok nagyon – s lehetetlen. Lemondanék már – s
akkor adnak. Könnyem van, mint az isteneknek s zabáló
gyomrom, mint a vadnak. Akkor minek van kedvem, ha ötszáz éve eleve elronthatták egy elkínzott gondolattal? Miért
nem gyűrték le a lét fortélyait, hogy megóvják alantas szeszélyeitől azt a fontos ideget, ha annyi mindent akartak reá
bízni? Elpazarolják idejük s energiájuk másra. Én, a milliárdszoros vádló visszavonok mindent, ha fejet hajtanak a békesség előtt. Csak amíg felgyógyulok ebből a fárasztó történelemből, szeretnék körülnézni ilyen csendes estéken, teljes
figyelem közepette, mikor az egész emberiség néhány pillanatra őszintén, türelemmel meghallgatja, amit látok. Mint
gyermek is mindig elmondhattam rossz álmaim.
22. Holnap. Tudom, nincs elég szemrehányás, mely meg
tudná rövidíteni ezt a határidőt. Duzzogni szabad, és mindnyájan eljövünk – a kezem, a két fülem, az orrom, Celsius,
Réaumur, Fahrenheit, a fejem az elégedetlenség naptárával.
Mert a következő percben már nincs meg az előbbi sorrend
sem.
23. Én már olyan fegyelmezett és olyan erős vagyok, a legképesebb az emberek közül a vállalt kötelességre. Csak időnként nem tudom, mit kell tennem, csak időnként illene belehalni, aztán szólít onnan messziről a cél, és felbőgnek motorjaim.
24. Szóhalmazok az összetört madárról. Magam vigasztaló,
gyengéket biztató erőfitogtatás. A szellem súlyemelései.
A mutatvány után döngve odacsapott, rúdra fűzött égitestek.
A törvények szikrázva érintkeznek, a rejtve megőrzött vonatkozások további súlyként ott tehénkednek mindenben,
mindenben, és újra és újra felmutatunk valamit. Szóhalmazok az összetört madárról. Leánybűvölő gyengédség. Magamvigasztaló, gyengéket biztató erőfitogtatás. Halálom után már
könnyű lesz a világ.
25. Ha én sehol sem vagyok, ha én sohasem vagyok, helyemen a végtelenség felragyog.
|