Az út

Elmentél, bennem mész valahol. Ha ki nem kerülsz a nap alól, a szívem se veszíted el. Csak utánad indulok el én is, úgy, ahogy vándorló embert egy csillag követ, úgy, ahogy rohanót egy ballagó követ, ahogy a kifulladó biztos zsákmányt az üldöző követi, ahogy az elevent a halál követi, ahogy az ittmaradtat a halottja követi. Biztos, hogy beérlek, ahol majd meg kell állni. Folyton nyomodban, körülötted lesznek árnyékcipőim, harmatcipőim, kenyércipőim, tej- és mézcipőim, sietségcipőim, összerogyáscipőim, megérkezéscipőim, riadalomcipőim, lélegzetruháim, naplementeruháim, hangulatruháim, boldogságruháim, fájdalomruháim, kívánságruháim, öregségruháim, aggodalomruháim, betegségruháim, haldoklásruháim, megmentésruháim, bosszúállásruháim, megvigasztalásruháim, magadat-kisírás arcom, gyermekáldás arcom, anyád-apád-gyermekkorod arcom, saját-tegnapod arcom, világhír arcom, autóarcom, utazásarcom, beteljesült-vágyak arcom, te tőlem már el nem szakadhatsz. Minél nagyobb az öntudatlanságod, a büntetlenséged, a szégyentelenséged, a nyugtalanságod, a befejezetlenséged, az elesettséged, a kiúttalanságod, a tagadásod, a tiltakozásod, annál több esik ebbe a hangtalan környezetbe, rajtad kívül – mert a világ teljes és minden benne van, ahogy én veled teljesnek tudtam magam.