Narancsszín és világoskék

Egyik a másikban végtelen. Eljátszanak. Mint a föld meg az ég a vizek tükrében átfordulva ezerszer, összefogózva hempergő szeretők. Egyik, a felülkerekedő, egy pillanatra kibontakozva a csókból, a fény elé emeli fejét, és kigyúl a narancsszín világa: felfut a tompa falakra, kitör az Afrika-égbe a lánytest lángnyelv-alakja, és éget a szemben, az agyban, az emlékezetben. Ó, kit a narancsszín ilyen jó, biztató meleggel megölel – meging, ha bármiért fájna, asszonyi hajszálak alá a narancsszín esőbe állva …Nekem ott teljesen ősz lesz, mérgezőn szőke, hol megint az elmúlás szívesen elfojtott ingere kaphat erőre… A másik, ha felülkerekedik, egy pillanatra kibontakozva a csókból a fény alá emeli fejét, és éjjeli hószíne, holdszíne lesz a gyümölcsnek, a hajnak, a háznak. Én vagyok. Én akarom. Ebben a világoskékben őriztem hétezer éves boldogságom, melyben az eljátszott korok menekültek még valahová. Most rendre elvilágítom őket, semmiért, mert arcod kleopátrája dereng ilyenkor mindenkiben.