Longobárd koporsó

Ma csendes vagyok, ahogy ülök tenyérbe támasztott állal, ezen. Longobárd koporsó van alattam: bombázott szobában feldöntött tele szekrény, földrengés-sújtotta városban hasra borult háztömb, az ordítás kőkockája, melyet azok hajítottak utánam, akik megint nem tudtak lépést tartani a megértendővel. Ide esett. Többet nem fogja megmoccantani senki. Pedig a többiek már trappolnak is az emeletről, hogy újra utánam dobják, mert dühük már fáj: csak annyit éreznek, hogy mekkora feszültség van egy mozdulatlanul álló szörnyű nagy kőtömbben. Valami, nyilván kínzó szándékkal, erre az egyre érzékennyé tette őket: érzik a sűrű mozgást, nyüzsgést, a szinte megvetőn fontoskodó titkolózást, ahogy az összefüggések sürögnek, egymáshoz érnek, megértő pillantást vagy szót váltanak, s mint a betanult artisták, keringenek, lengnek tovább kiszámíthatatlanul bonyolult szabályok szerint, de pontosan, fennakadás, vétek nélkül – érzik és bosszantja őket valami, akár a macskakölyköt a mocorgó árnyék, és mancsukat emelik, s lecsapnak újra meg újra a semmire. Így szoktunk őrjöngeni reggeltől estig. Közülük való vagyok én is, aki most tenyérbe támasztott állal ülök ezen. Csakhogy én ma csendes vagyok. Ma a szokásosnál egy hajszálnyival többet éreztem meg, s ez csillapítja az ingert, hogy ordítsak, üvöltsek, köveket hasítsak ketté, és dobáljam őket, a titkok mindig zárva maradó tömbjeit. Ma elért egy csipkényi inger valami másból, megnyugtatóból. S most próbálom, várom, keresem, mitől tér vissza. Például attól, hogy az egykori földgolyó eme viszonylag szabályos maradékának derengő nevet próbálok adni: …Longobárd koporsó.