Az oszlop

Egyszer csak átöleltem a Nagy Francia Forradalom síkos oszlopát. Oly régen áll kinn a történelmi éjszakában, de nem attól hideg. Ha szabad meztelen követ csókolni, akkor nem a vöröshajú egyiptomi oszlopokat választom, nem a szőke korinthoszit s nem is a feketehajú jövőét. Ebbe szerettem bele, a Francia Forradalomba. Beleszerettem az öntvénybe, mely millió ellenőrizhető pillanatból kövesedett. Mint tömör kútgödör magasodik az idő mélyébe. Benne van minden belehajított kő, minden belehajított fej. Felmárványlik benne a jaj fehér erekkel, a vér piros jajokkal, a puskaropogás feketékkel. És ó milyen halk roppanások: sistergés csak ez a sok sortűz egyetlen mai dörrenés mellett. Csak a tömegek ordítása változatlan erejű. Egyenlő erejű. Forradalmi koromból semmi egyebet nem találhatok meg benne, csak a szent meggyőződésből önmagát bántó embert.