Úgy látom, senkinek sem az jut, amit szeretne. Összebogozott edényeivel itt nő előttünk a fiatalság. Hosszasan várja valaki azt, aki máshova indult s máshova érkezik s másokat talál, mint akiket szívesen elfogadna. Halló, hallod? Folytonos átkopogások a falon. Izgatottan keresi, türelmét vesztve, kétségbeesve egyre keresi mindenki azt a másikat, akitől, úgy érzi, elszakítják s ideje lejár. Mint egy világháborús kikötőben vagy pályaudvaron a menekültek, folyton valaki hiányzik valakinek.

1. Ha én sehol sem vagyok, ha én sohasem vagyok helyemen, a végtelenség felragyog.

2. A szeretet átnő a Nincs rácsai közt is. Egyenlőképpen fáj minden elszakadás, akár a halálba, akár az életbe visz, ha a többi nem követ engem.

3. Totális háború fűz már a dolgokhoz, mindenütt sérülök, türelmetlen vagyok. Néha kívül találom magam mindenen.

4. Fárasztó egyre értelmetlenül állni, mint a fák – önmaguknak sem örömére. Városomon átvonultam én is, mint a tatárok, s mint a bennszülöttek előttem – és érzelgést táplálok mégis. De elhallgatom, milyen vagyok. Elhallgatom, hogy védekezzem. Elhallgatom, hogy megvédjem azokat, akik örvendenének nekem, mert ilyenek ők is. Hadd essenek magányos kétségbe inkább – hogy egyedül vannak. Hogy edződjenek, mert élniük kell. A füvek lágyan visszahajlanak, mikor megértik: nem nőhetnek át a fellegek közti réseken.

5. Vergődöm a halandóság buborékjában, és ha elpattan, mit ér, hogy ismertem a csillagokat, nem védenek beáramló mérgétől a halálnak. Talán mert nem az igazi nevükön szólítom őket, csak önkényesen adott neveken. Honnan is lehetett volna jobban elnevezni a világot, mint: a földi távlatokról. Az űri távlat sivár, nincs benne semmi otthonos. Csak olyan kozmopoliták, mint az értelem s a tompaság tudnak elélni benne. Mint védőöltözék az űrhajósnak, kell nekem az élet, hogy kiszállhassak a mindenségbe. Hiszen a gondolat, íme, nem elég, hogy fenntartson ebben a bölcsességet ihlető rendszerben. Mint szódavízben függök a halál felett, s körül egyre csökken a támaszt adó nyomás.

6. A visítás karikás-ostora tekeredik, a visítás kígyója sziszeg, a visítás egyenlítője a földön, a visítás ellipszise a naprendszerbe vész.

7. (N+x)²-1-ikén is szerettem hajnalig járni a bolyhos-csillagos ég alatt, nemcsak azért, mert szerettem minden pillanatában a VÁROST. Az éjszakai utcákon a csillagok láttán megérzem: milyen félelmetes ingerek érték az elődeimet. Lemondok érzékeim minden élvezetéről; csak azért is fenntartanám a világot, hogy LÁSSAK, folyton ébren lehessek, és összefüggések erővonalait húzzam meg ott, ahol észre se vették volna. Testtelenül átérni Dániába és Délre, nem fáradni és nem fázni, figyelmeztetni itt-ott valakit, aki éppen tenni akar, és kihagy a számításból egy nagyon fontos körülményt. És akkor az emberek elmosolyodva: „Köszönöm, kedves öntudat!” – úgy tennének, ahogy kell, és én mehetnék tovább, hóban roppanás nélkül, esőben csobogás nélkül, szélben suhogás nélkül, mint a tekintet, mint a szerelem hazagondolása.

8. Fáradt vagyok. Ma, héttől tizenkettőig madár voltam. Egész délelőtt repültem a város felett. Madár vagyok, kit felriasztottak, szárnyra kényszerítettek, s most fáradok már és érzem, hogy valahol korábban szállok te. Nem hiszem, hogy ott már béke, ott már utókor és bölcsesség fogadjon. Postagalamb-repülőtereivel áll a mindenkit meghallgató és ítélkező jövő egy távoli tájon. Oda igyekszem, s közben meghalok.

9. Mikor a repülőgépek szabadságra mennek, levetkőznek ők is fürdőnadrágra: madárrá válnak egy hétre, tíz-tizenkét napra, s ott nyújtóznak a tengerpartokon, a forró homokban, a mélykék égben, mint fecskék vagy sirályok, fémlő egyenruha nélkül – a repülőgépek mikor szabadságra mennek, csak a madarak köröznek. Csakhogy a történelemből nincs szabadságolás, csupán hősi halál.

10. Mások feledékenyek. Én legbántottabb perceimben állíthatom, hogy nem vagyok.

11. Csak kortársaimmal méretkezem. Ki ér utol az elmúlásban?

12. Mindig oltalmazót keresek. Néha te vagy, néha a múlt. Néha semmi. S ilyenkor fogok neki egyedül megmaradni.

13. Életünk három nap. Egyiken megszületünk, egyikben meghalunk s egy napon éltünk.

14. A teljessel is épp annyit érek, mint jól megőrzött részleteimmel.

15. Dübörgő, ötödik, cé-moll. Az emberiség etikai éretlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy inkább szót fogadnak a városi magisztrátus rendeletének, mint a milliószor felolvasott klasszikusok üzenetének. Nekem ennyi elég.

16. Tudom, hogy Beethovenként mit tapostam el önkéntelenül is az ógörög hangulatokból.

17. A világ alapjaira fektetem az állam, hogy hegyek préseljék össze az ajkam, jajszó ki ne érjen.

18. A földgolyó hatalmas sisakjába bújtatom a fejem, jobbról és balról Afrika és Dél-Amerika tapad arcomra, fülemre. Épp ilyen őszi délutánba látok ki a Csendes-óceán üvegén. Mint párás ablakon a cseppek, a viharok lefutnak államhoz, mert belülről látom, hogy egyedül maradtam, mert bentről hallom, hogy egyedül maradtam, mert bentről mondom, hogy egyedül maradtam.

19. Elértétek, hogy egyetlen múlékony idegroham lettem. Most zuhanok vissza együtt a Clara-hurrikánnal, a ruhák, a rongyok, a felkavart házak, a por, a leoldott sátrak szomorú mozdulatával.

20. Milyen öreg a világ! Egy könnyben csillagok szakálla.

21. Sokan azt hiszik, ismernek: embertárs vagyok. Sajnos, nem öltem. Nem is szültem. S eszmélnem mégis kell. Miért? Ha már elvesznék megszédülten, magától védni kezd egy vért. Kívánok nagyon – s lehetetlen. Lemondanék már – s akkor adnak. Könnyem van, mint az isteneknek s zabáló gyomrom, mint a vadnak. Akkor minek van kedvem, ha ötszáz éve eleve elronthatták egy elkínzott gondolattal? Miért nem gyűrték le a lét fortélyait, hogy megóvják alantas szeszélyeitől azt a fontos ideget, ha annyi mindent akartak reá bízni? Elpazarolják idejük s energiájuk másra. Én, a milliárdszoros vádló visszavonok mindent, ha fejet hajtanak a békesség előtt. Csak amíg felgyógyulok ebből a fárasztó történelemből, szeretnék körülnézni ilyen csendes estéken, teljes figyelem közepette, mikor az egész emberiség néhány pillanatra őszintén, türelemmel meghallgatja, amit látok. Mint gyermek is mindig elmondhattam rossz álmaim.

22. Holnap. Tudom, nincs elég szemrehányás, mely meg tudná rövidíteni ezt a határidőt. Duzzogni szabad, és mindnyájan eljövünk – a kezem, a két fülem, az orrom, Celsius, Réaumur, Fahrenheit, a fejem az elégedetlenség naptárával. Mert a következő percben már nincs meg az előbbi sorrend sem.

23. Én már olyan fegyelmezett és olyan erős vagyok, a legképesebb az emberek közül a vállalt kötelességre. Csak időnként nem tudom, mit kell tennem, csak időnként illene belehalni, aztán szólít onnan messziről a cél, és felbőgnek motorjaim.

24. Szóhalmazok az összetört madárról. Magam vigasztaló, gyengéket biztató erőfitogtatás. A szellem súlyemelései. A mutatvány után döngve odacsapott, rúdra fűzött égitestek. A törvények szikrázva érintkeznek, a rejtve megőrzött vonatkozások további súlyként ott tehénkednek mindenben, mindenben, és újra és újra felmutatunk valamit. Szóhalmazok az összetört madárról. Leánybűvölő gyengédség. Magamvigasztaló, gyengéket biztató erőfitogtatás. Halálom után már könnyű lesz a világ.

25. Ha én sehol sem vagyok, ha én sohasem vagyok, helyemen a végtelenség felragyog.

Hogy nem vagyok épp olyan tompa, mint a fák, hát minden érzékemnek örvendek, és folyton azt hiszem, hogy valami fontosat éreztem meg. Pedig még minden eddigi eleventől elmaradok. Sokszor mérhetetlen erőfeszítésekre hajszol a szükség. A világot érzed megmozdulni, pedig magadért teszed.

Én most már azt hiszem a gondolkozásról, hogy ott vagyok, ahol elérni való titkok a nyelv csapdája körül járnak, s mert lesben állunk, hát én is lesben állok.

Idegenekkel elvegyültünk. Idegenekkel is több közöm van már, mint elmúlt magammal s a magaméval. Az összes lehető szövetségek megvalósításán töröm a fejem.

Azok közül, akik elhalnak, hányan viszik el jó érzékeik. S hányan visznek el jó lábat, jó szívet, jó vesét és idegrendszert. Nekünk itt fáj ez is, bele fogunk halni ennek vagy annak a hiányába, de mert nincs igazi összefogás, nem hagyhatják hátra még szeretteink sem egymásnak.

Ennek ellenére megy minden működés a végtelen felé. Kinek a keze érint most éppen? Kinek a keze nem érinthet soha?

Mindenki valakit érintett, gyermekei csak szaporították ezeket az érintéseket, és minden érintés valahol célba talál. Minden mozdulat kézről kézre valahol ütésbe torkollik, valahol simogatásba, valahol munkába érkezik.

Ma a legsimább út is láthatatlanul köves azoktól, akik ott elhaladtak.

Mereven, mint az égetett agyagszobor, ide áll ez a megfoghatatlan, ami Mezopotámiában is ember volt. Összehoztam belőle annyit, amennyit szembesíthetek emezzel itt körülöttem. Állítom, hogy rendszerem helyes: az eddig terjedő egyetemesség. A betáplált adatok, a kiváltható igazságok, a fellazult lelkiismeretek, az érdemes és a nem érdemes, az utálat és az utánakapó nosztalgiák lüktetése eleven vonaglást idéz elő. Mint parázsra dobott kígyó vonaglik előttem, előttünk az információ határa.

Az én koromban nincs ember, aki ne hallott volna Babilonról, és a pusztulás tanulságait ne hordaná gondolkozása felszínén, nincs ember, aki álnokabb lenne a másiknál, és hátba támadná azt, akivel együtt a nagy tekintélyű emberiséget alkotja, nincs ember, aki ne tisztelné az alkotást és ne tisztelné azt, aki az emberekért a legcsekélyebb jót is teszi előtte, utána, nincs ember, aki ne az értelem nevében képzelné el a jövőt, és ne meggyőződése szerint csatlakozna az érte vívott küzdelemhez, nincs ember, aki ne a békítést érezné első indulatának, hanem az erőszakot, nincs ember, aki ne, aki ne, aki ne… nincs ember az én koromban.

És sokszor elalszom ott, azáltal, hogy itt ébrednem kell: minden halált magamra engedek, hogy az értelem riadóját kiváltsam.

A katasztrófától való félelemből történt: elmélyedt koncentrációval s hosszas iskoláztatással elfeledték valahogy a kvantummechanikát. A „Titanic” kapitánya, miután megkapta a rádióüzenetet, vállat vont, s a hajó nyugodtan, lassan kiemelkedett az áprilisi óceánból. Majd megszüntették a polgári házasságkötést. Ezután a nemest még a tekintélyes polgárnak is meg kellett süvegelnie. Megindultak a menetrendszerű delizsánszjáratok. Egyes eldugott vidékeken még mindig volt lift és távbeszélő, de a jobb helyeken már a lovasfutár járta. És meggyújtották a karos gyertyatartókat s a faggyúmécsest. Bevezették a jobbágyságot. Visszaépítették a Bastille-t. Időnként feltámadtak a holtak s magas állásokat töltöttek be hosszú ideig, késő gyermekkorukig. Közben sokan váltig állították, hogy no most itt vagy ott ismét meg kellene fordulni s másképp csinálni, de hát az egész feltartóztathatatlan lett: nyilvánvaló volt, hogy a történelem kerekét nem lehet előreforgatni. Az egyházak egyesültek. Megfeledkeztek a kopernikuszi világképről. Az emberek hazajöttek Amerikából. Többen, mint egy kalapot, visszatették a fejüket, s felálltak a vérpadokról. Huszék leléptek a máglyáról. A kontinensek Európa mellé záródtak. A perzsák visszavonultak Termopilén át. A népek visszabandukoltak Ázsiába, s eltűntek az erdőkben. Elszéledtek, visszabújtak a barlangokba. Egy idő után nem gyújtottak tüzet se, nyersen ették a húst. A háziasított állatfajok elvadultak. A langyos tengerhez kezdett visszaérkezni minden. S a feledés takarta be a tengert is, mely lassan száradni kezdett. És mindez sok százezer évet vett igénybe… VAN ILYEN FÁJDALOMÜVÖLTÉS IS, HOGY EURÓPA!

Nem álmodom én semmi rosszat, hisz a kezdet kezdetén vagyok, de ki mondja, hogy könnyű pillanat volt, mikor megindulhattunk végre az ember túlsó lejtőin, új tájak, bentről nyíló látóhatárok felé! Ki mondja, hogy maradnunk kellett volna inkább itthon, a semmi anyaölében, mint az egyszemű majom!

Kemény korunknak hangulata van.

FÚJVAFÁJVAFÉNYLENIFOLYTATÓDNI

Aki ezt is fel akarja bontani, az ostobán összetéveszti a dolgokat. Mással kell etetni az ész hétfejű sárkányát, nem önnön felfalt közérzetünkkel.

Ugyanaz a virágtő nyit négyszögűt és gömbölyűt. Nemcsak elképzelem, de megértem. Nemcsak megértem, de meg is engedem. Általam több világgá válhat a világ anélkül, hogy az egyetlen logika, egyetlen értelem kapkodva veszélybe kerülne.

Ím így bizonyítom, hogy semmiségem fedi a végtelent, s hogy új vagyok.

Tökéletes hajlamom él az elvonással. Magam is eltűnök, ha kell, egy időre, végleg. Jelenéseim a tudott világba visznek. Szózataim az általános valóba szólnak. Az írás angyalserege vagy katonasága őrzi, és érvényesíti majd a rendem.

A szobor is visszament a hegynyi kőbe, mert jólesett felfedezni immár veszélyek nélkül a hovatartozást. Az örök és egyetlen szövetséget, melyet csak a gyávák szoktak megszegni önmagukkal, hát mindenkivel.

Sokáig külső tekintetet erőltettem magamra: lássam, nem bántam társaim, kik összefoghatnak s megegyeznek abban, hogy lábatlankodom. Sokáig külső tekintetet erőltettem magamra, és a közértelem dobhártyáin doboltam ki előbb megnyilatkozásaimat, és jó érzés volt, ha visszhangot vertek másban, idegenekben. Pedig magától értetődő volt, hogy ezek a szinte-közhelyek ilyen fogadtatásban részesülnek. Most várom, hogy valaki így tekintettel lesz rám is, hogy eljönnek és kinéznek szemem ablakán önmagukra a többiek is. Utóvégre kell hogy mindenki külső tekintetet erőltessen magára, hogy lássa: nem sérti társait, hallja: megértik-e, hogy köztük otthonos legyen.

Minden arc köré odaképzelhetek minden kort. Mert egy napnyi még csak az én világom, s egy nap hosszat azokat is bírtam, kik legkevesebbet szerettek. Akkor fogja csak örökre szeretni a férfi a nőt, s a nő a férfit, ha a csókon kívüli világban ilyen falak közt tudnak feküdni:

AZ ÉJSZAKA TISZTÁN BORÍTJA NAGY KOPONYÁJÁBA

A FÖLDET? MELY SZEMGOLYÓ A MINDENSÉG IDEGZETÉN

Világos perceim –––––––––––  újra el fognak szállni.

E verset is, lehet, ––––               te fogod megtalálni.

Én intéztem ezt így, ––              különben észrevennéd,

hogy képesség és rend –            nálam is múló vendég.