A költő
| Itt vagyok. Besötétedett. |
| Nem tudom, mit is figyelek. |
| A csillagok a csillagász dolga |
| az emberek az állam dolga. |
| Ha ők szünetelnek gondviselésükben |
| Nem ért eléggé hozzám a csillagász |
| egy borzongásnál lassan kitűnik |
| hogy virrasztó szemmel vigyáz a virrasztó |
| szemre egy virrasztó szem |
| behunyt szemmel vigyáz a behunyt szemre |
|
| s nem tudom mit lehet megőrizni |
|
|
| Kiszakadok! De kiszakadjak. |
| Úgysem éltem mások helyett veszélyben. |
| Érezzem hát az elhaltak helyett, |
| hogy – nem is tudtam, és – hegedűhangban éltem. |
| Kardcsörgés, robot túllármázta. |
| Csóknál – mint szélben – még idehallszott. |
|
| Egy korszak, utódom már sajnál, s a KÖNYVBE |
| majd fest rólam, rólunk egy fületlen arcot. |
|
|
| Torz természet. Ember nélkül bamba. |
| Jön az agy, s majd test nem kell talán. |
| Én még együtt érzem ezt magamban: |
| kibernetikus majom a fán. |
|
| Itt a metszet. S máris továbbvisznek. |
| Irány a szív – és érzem hogy szakad |
| egy-egy ín a húsnak meg a gisz-nek |
| kettős, külön érdeke alatt. |
|
| (Szegény Walter Vogelweide, Goethe! |
| Kezdő hangunk, gyanútlan napok. |
| Múltunk ágán függnek. Mint a körte. |
| Én is még: a nullapont vagyok.) |
|
| Mert ki lát már mindent – nem lesz teste. |
| Összeg lesz. A megtalált szabály, |
| képlet, ami nem merül ki este |
| mint a fül, a nyelv, a szem, a száj. |
|
| Szép csendesen elszéled, mi épül, |
| saját felsőbb szándéka szerint: |
| kiérnek a végtelenbe végül |
| személytelen képességeink. |
|
| Átellenben természet lesz, tiszta, |
| s – ember nélkül – bamba akkor is. |
| S két irányból elindulnak vissza |
| ezredszer is, mindig. Mint az X. |
|
| S meg nem állnak soha ANNÁL, NÁLAM. |
| Pedig mindig érzik, mindig ott |
| feljajdulok: megráz mint az áram, |
| s ÉN, EZ, ENNYI, ILYEN – meghalok. |
|
|
|
|