A költő

 

1

Itt vagyok. Besötétedett.
Nem tudom, mit is figyelek.
A csillagok a csillagász dolga
a füvek a füvész dolga
az emberek az állam dolga.
Ha ők szünetelnek gondviselésükben
mit akarok én?
Magamra vigyázok:
Nem ért eléggé hozzám a csillagász
a füvész és az állam?
Egy gyufalángnál
egy cigarettaparázsnál
egy lélegzetnél
egy borzongásnál lassan kitűnik
hogy virrasztó szemmel vigyáz a virrasztó
szemre egy virrasztó szem
behunyt szemmel vigyáz a behunyt szemre
egy behunyt szempár.
Elme az elmére
érzés az érzésre
gond a gondra
minden mindenre.
Én.
Vagyok.
Beesteledett
s nem tudom mit lehet megőrizni
ezek helyett.
 

2

Kiszakadok! De kiszakadjak.
Úgysem éltem mások helyett veszélyben.
Érezzem hát az elhaltak helyett,
hogy – nem is tudtam, és – hegedűhangban éltem.
Kardcsörgés, robot túllármázta.
Csóknál – mint szélben – még idehallszott.
Egy korszak, utódom már sajnál, s a KÖNYVBE
majd fest rólam, rólunk egy fületlen arcot.
 

3

(Iksz)
Torz természet. Ember nélkül bamba.
Jön az agy, s majd test nem kell talán.
Én még együtt érzem ezt magamban:
kibernetikus majom a fán.
Itt a metszet. S máris továbbvisznek.
Irány a szív – és érzem hogy szakad
egy-egy ín a húsnak meg a gisz-nek
kettős, külön érdeke alatt.
(Szegény Walter Vogelweide, Goethe!
Kezdő hangunk, gyanútlan napok.
Múltunk ágán függnek. Mint a körte.
Én is még: a nullapont vagyok.)
Mert ki lát már mindent – nem lesz teste.
Összeg lesz. A megtalált szabály,
képlet, ami nem merül ki este
mint a fül, a nyelv, a szem, a száj.
Szép csendesen elszéled, mi épül,
saját felsőbb szándéka szerint:
kiérnek a végtelenbe végül
személytelen képességeink.
Átellenben természet lesz, tiszta,
s – ember nélkül – bamba akkor is.
S két irányból elindulnak vissza
ezredszer is, mindig. Mint az X.
S meg nem állnak soha ANNÁL, NÁLAM.
Pedig mindig érzik, mindig ott
feljajdulok: megráz mint az áram,
s ÉN, EZ, ENNYI, ILYEN – meghalok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]