|
Liszt prelűdjeit dúdolja egy férfi.
Ingujja felgyűrve, barna karjában az inak, mint az orgonabillentyűk, hullámzanak. A férfi tud egy képletet. Három év
sok-sok éjszakája ment rá, az eszméletlenségig elmélyülten
töprengett. Míg asszony is befogadta volna – ő a kiindulópontján túli semmiben próbálkozott. Míg alkohol is elkábíthatta volna kellemesen – a kimerültség űzött vele csúfot
kellemetlenül. A részletek kisvárosaiban tengődött nagy
összefoglaló szándéka, vég nélküli kísérletek égették végig a
sejtjeit, sokszor nem is emlékezett már a kedvre, mellyel az
egésznek nekivágott. Pedig tudta: semmit sem ér a személytelen felfedezés, ha mire a képlet összeáll, egy embert vesztenek.
Az a férfi tud egy képletet.
Az örök brontoszaurusz újból a földnek-szegezve kezétől!
Rajta! Most rövidesen milliószámra születnek majd a vadászok, akik az ő képletével, közvetlenül vagy áttételekkel, leteríthetik az ellenkező természet e brontoszauruszát.
Ó, asszonyok, emlékezzetek a vadásznak kijáró csodálatra, a
győzőnek szóló imádatra! Most, most ki akar azonnal gyermeket hozni tőle, idegeiből is kimenteni a küzdelem építő feszültségét, a győzelem építő méltóságát?
|