Egy reneszánsz éjszakán

Mentsétek meg az embert, azt az embert, aki egy reneszánsz éjszakán bujkálva követte el a szentségtörést. Bizonytalan volt: hátha van isten. A bizonytalanság, az ajtók, a kulcsok, a székek, szőnyegek, köpenyek, lámpások, tollak, könyvek, a kenyér, a hal, a párna a kor tulajdonát képezi. Nem kell. Az álom a szeméből, agyából, éhsége, orra, füle, irhája, amit féltett – a kor tulajdonát képezi. Nem kell. Látjátok, ordít a csendben, hangtalanul: orrába illatokat, szájába ízeket adnak, szőnyegek, könyvek, sült, párna, álom határolja, hogy szem előtt legyen, mindig irhát és köpenyt húznak rá, hogy legyen mit nyakon csípjen a hóhér. De nem akar lakni Reneszánszban! Nem akar lakni sehol: ő úgy él, mintha valami fiatal Arisztotelész vagy Leonardo egyhuzamban futólépésben tenné meg a múlt és a jövő közötti távolságot. Szabadítsátok ki belőlem is.