Bulevárd Termopilé

Hol nem volt, egy pásztornak annyi báránya volt, mint égen a csillag. Elért ez a nyáj egy hatalmas folyamhoz, csak keskeny pallócska vitt keresztül rajta. Nekivágtak egyenként a bárányok, az első, a második, a tizedik, az ezredik…

A perzsák hada elfeketítette az eget és a földet. Zsivajuktól megszeppenve hallgatott el Helleszpontusz szikláin a tengerár is. És elértek a hadak Termopiléhez, a hegyszoroshoz, s egyenként nekivágtak, hogy leözönöljenek Boiótia, Attika és Peloponnészosz aranytemplomos tájaira, ahol bor csobog, bronzkupák csengnek, márványistennők melle áldja a gazdagságot, s fekete szemű lányok és rabszolgának való eleven, eszes gyermekek nyüzsögnek. Indult az első, a tizedik, a tízezredik állig fegyveres, fekete szoknyás, szakállas harcos… De egy sem érkezik meg a pusztulás csóvájával a városok alá. Valami egyenként lenyeli őket. Az emberarcú Termopilé. Időnként fémcsengés hallszik ki, jelezvén, hogy vínak, tehát sohase jut át ellenállás nélkül a gonoszság, semmilyen repedésen.

Évente visszatérő illatok keresik azt, akivel együtt emlékezhetnek – mivel az idő jóvoltából más nemigen marad – valamelyik egykori lüktető pillanatra. És érzem, ahogy itt jönnek-mennek tehetetlenül és tanácstalanul az eltelő tavaszokban. Nincs, aki ott lett volna, emlékszel, hatezernegyven-valahányban a példák és tanítások csomópontjain.

A kezem. Most, hogy gondolok rá, kicsit meglendítem, s a semmiben végzett könnyed fejállásából felkunkorodik ide elém. Igen, ő boldog, pedig sohasem hordott bele a vér gondolatot, szeme sincs külön, és rengeteg méltatlan dolgot elvégez. De ő ott volt. Már nincs benne kard.

S a fejem is. Alapjában egy fej, ahogy mindig előre kinéz a szemek ablakain, s hol itt áll mint egy sétáló torony a tér egyik pontján, hol ott ül a lámpák alatt és könyv fölé hajlik, tulajdonképpen egy fej vagyok, aki magam mögött időnként elviselhetetlen biztatást érzek az emlékezésre.

Ott voltam először Leonidász!

Háromszázszorosan, – írja a krónika.

Olyan vagyok, ki megveszekedetten halálig védem az ösvényt, érzem az akkori dühöt is mindig.

Hisz a hátországban az asszonyok sírnak a félelemtől, és főzni se tudnak. A hátországban valahol Beethoven komponál, Menuhin gyakorol, valahol épül a Notre Dame, s Michel-Angelo neve kezdi el kongatni harangozó hírét az eszméletekben.

Ó, ne légy ostoba. Fogadd el végre a valódi távlatot gondolatodhoz. Nincs okod félni a földön semmitől végre. Utaztál már a tengernél nagyobb mélység felett is, ha belenézel a csillagos mindenségbe – s méghozzá olyan törékeny közlekedési eszközzel, mint a föld.

Vasárnap este a körúton. Moziból jön ki, özönlik fekete s piros köpönyegekben a tömeg. Ma ez az emberiséged. A negyvenkilenc emeletek sora kétoldalt örökké határol, ógörögország óta. Ez az egyetlen út, melyet elállva mindig a háromszázak, a hátországot védik. Vörös transzparensekkel ezerkilencszáztizenhét októberében millió háromszáz állta el útját a perzsa hadaknak.

S a viadal áll.

Nem igaz, hogy Leonidász fejét már hazaküldték Spártába.

Az a fej itt van a gerinceden.

A háború áll. S mint a gátat a felgyűlő víz, úgy szorít a perzsa: az idő, az elmaradottság, a rák és a gyarmati lét.

De a hátországban valahol Beethoven komponál,

Menuhin gyakorol,

épül a körútak orma, három fiad van,

várnak a tengerpartok és kedvesen fogad a föld be. Ne kívánj többet, mint legtisztességesebb őseid: görög, szerb, román és francia s székely hallgatják legyőzhetetlenül, hát elégedetten – hogy fenn

Európában krumpliföld virágzik

az éhes életnek, nem a halálnak:

hiába számol mindig háromszázig,

mert háromszázan mindig visszaállnak.