Egy japán maszk

Megállj! Kő van az útban. Ott, ahol gázlóhoz hasonlóan fekszik a szélben a fű. Valami óriás, lábatlan fej. Barna kő. Kialudt lámpás. Egy szomorú japán maszk. Vijj! Vijj! Alacsonyan elhúzó viharmadár siettet, sürget. Gond riadója hallszik messziről, alig kivehetően. Add ide mégis, öklömre húzom egy pillanatra, – úgysem néztem még soha farkasszemet a kezem arcával. Lássuk! Egy kétágú ember az úton, egyazon szív gyökeréről, mindkettő pár ezer éves. Egyiken több is látszik, másikon kevesebb. – Ki vagy? – A kéz! – Sárga kobakod mintha a sírok földgömbkerekű kordéjában utazott volna. Szomorú fekete szemüregedben ha van könny, az éjszakai óceán lehet. A legelső tálak díszítésével egykorú rajtad az éhség téglaszín ránca. Rézrozsdából zöldellő könnyösvények futnak a szájig. Ó, milyen száj! Az emberi nyelvek minden szava milliárdszor trappolt át, csúszott át rajta, mint a koldusok és kereskedők Kiotó kapuján, a legtöbbször a szerszámok megnevezése. a nehéz munkák sóhaja. Tolongásuk külön kaput tört magának a fogak sárga mozaikján… De tudom, te mindenhez értő kéz, megint csak meg akarsz hökkenteni: a borzalom, az elöregedés, a gyámoltalanság, az éhség, a megalázottság reáragasztott vonásaitól végül is elsírta magát a fadarab – „lásd, milyen lehetne az emberi arc, akire mindez valóban reárakódott rendre!” Jaj, kéz, szabadíts meg a múlttól! Most fákat nyüvök majd végig az úton, hogy örvendjek karom fiatal erejének. Belekötök a lányokba, asszonyokba, mert órákig, évszázadokig tombolva érezni vágyom, hogy ennyi minden után is élek! …Mint követ az útban, ott, ahol gázlóhoz hasonlóan fekszik a szélben a fű, ott, ahol leütött emberhez hasonlóan fekszik a tengerben Hokkaido szigete – egy szomorú japáni maszkot hagytam. Húzzátok öklötökre, és töprengjetek.