A kopogtató

Régi téren áll a jó hosszú útra induló örök hangulatú ló. „Le is út és fel is út!” A sértett lovag kifut, s becsapja a nagykaput. Nyekken a kopogtató. Dér ropog lenn, mint a só, fúj a szél, tavaszhozó. Szélcsendes mély éjszakán csodálatos dolog ám: letörik egy tulipán. Holdvilágos folyosó, messze csillog egy folyó… Szundít a kopogtató. Ostromolta hát s talán június egy hajnalán beengedte őt a lány. Itt az ősz. Az egyik ősz. Kék és ködszagú, esős, Papucsban pihen a hős. Este van, a gyermek jó. Gondoláz a hintaló. Nyirkos a kopogtató. Magában motyogja: „Kár, nem kopog be senki már!” Éjfélre és őszre jár… Lovag és hölgy egybekelt, új lovagokat nevelt – és az évszázad letelt. Lógatja a vasveret, mint az elernyedt kezet, ideje elérkezett. Párkányokra hull a hó, angyalkórus hallható… Meghal a kopogtató. …Öreg ember ballag át most a színen – s hogy magát mulattassa csöppet, hát félhangosan heherészve mondja ezt a balladát.