A rotterdami bírák

Erazmus mester a kertben ült, és mindent értett. Ablaka alatt fekete hintón a csontésbőr középkor költözött csúcsíves temetőkbe. Ablaka alatt a ruházat alatt ógörög tökéletességű és rubensi életerőtől, kedvtől duzzadó férfi és női testek táncolták Európa igazi táncait. Ablaka alatt a rotterdami bírák ítéletére a hóhér – mint rendszerint – valami múló, helyi érdekű vétségért férfiakat kísért a vesztőhelyre. S mert Erazmus mester mindent értett – ablaka alatt a vonuló tömeg élén a bírák zavartan, vállvonogatva, karjukat tárva jelezték neki, hogy nincs mit tenni: ezt követeli a kor! Mert, sajnos, ezt követelte a kor, – mikor dús lombú szép fák álltak, és gazdag kőfaragással tudták diszítni tereik s templomaik már az emberek, s nyomtatott könyv volt s Nap, mely – jóllehet Kopernikusz még nem nyilatkozott az ügyben – máris ki tudja, mióta kopernikuszi világrendszerként működött szépen. Éreztek valamit ezek a bírák! Hogy Erazmus átlát a szitán. De Erazmus megnyugtatta őket: – Mért szabadkoztok? Ezek a dús lombú fák ilyen jószugúan és nyugtalanítón felbukkannak előttetek minden júniusban. S ezerkilencszázkilencvenkilencig legalább ötszázszor még. Éppen ilyenek lesznek. Igaz, hogy közben ugyancsak ötszáz ősszel – miután gyümölcsük tépik – levelük vesztve elfeketülnek, s úgy tűnik, megrokkan bennük az erő, és oda a nyár és oda lesz minden. De nem a letépett gyümölcsért. François Villon és Luther és Servet és Giordano Bruno fejét – bárhogy fáj nekünk – de akár a nyár végi almát, kiszolgáltatja nektek a történelem. Mert az igazság mindenkori agitátora hús-vér a mindenkori tömegből, s nem mentelmi jogánál fogva bátor. Mért szabadkoztok? A humanizmus nem a kivégzésnemek technikai tökéletesítésében működik tovább, hanem a meghagyott fejekben.