Ezerkétszázban jön az este

Ezerkétszázban jön az este. A szobákba rendre bejön a szolgáló, és kis mécsesével meggyújtja a lámpást. Hosszú másodpercekig tart; amíg átér az ajtómélyedéseken: hatméteresek a falak ebben a várban. Az úrnő sóhajt. Erre is gondol, meg arra, hogy milyen unalmas szürkület után az egész. És horgol. Előtte, szokásos szolgálatáról visszaérve, kuporog csendben a lány, s a másik harisnyát köti: vascsizmába húzza az úr, aki most nagyokat ásít, és hármasban egyetlen tisztjével s vén várnagyával a kockát is unják már, kiürült kancsókat vágnak a falhoz. Bele is rendül a csend a nagy röhögésbe. Csitt-csatt! Az alagsorokban egy fáklyával őr jön, a kezében cseréptál vízzel: a fogolynak hozza, aki a rács mögött, ahogy azt szokás: kétlábra áll, mint a medve. Hogyne, ha innia adnak. Neki is unalmas. S neki se unalmasabb. Mindnyájan több-kevesebb évtizede ide vannak zárva egyszeri életükkel ebbe a lehetetlen átmeneti korba, melyet még művészi emlékeiért se meg majd az utókor – bár az is oly mindegy lesz majd –, és nem akad végig egy jó ember benne, egy lázadó legalább, talán az unalom ölte meg bennük a vágyat, az igét, amért mint téglák és kövek a hídlábnak használt és hídlábszerűen vaskos várakban éltek – és egyszer csak nem.