Júlia sírja

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten, az örök legbenső erkélyjelenetben terveket szőnek, s kézenfogva akarják végigjárni a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat. A tulipángruppok mentén valahol a lány tűsarkú cipőjét, s a  kabátján megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni napban a város. A fiú boldog, hát komoly, mint a férfiak ilyenkor: „Meglátod, megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja – „Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –” „…melletted megyek, mert az öreg tanárné felett is éppen úgy eljár az idő.” És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz, csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra úgy, hogy azt hiszik: életük minden zugába bevilágít. A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa. A fénykörén kívül totyognak később a férfiak megöregedve, s a leejtett bot után hajolva ütközik kezük a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe: egyetlen Júlia sírja.