Mona Lisa

Kinek beszélek én, ha nem neked? Mert örök álmom befejezni téged. Az élet célra tör, hát nem lehet, Hogy mégis elhagy, megvénít s eléget. Meghal szemem, – de eltűnik szemed? Meghal a szám, – de megöregszik ajkad? Téged a lét nálam jobban szeret: Nézni kíván, de engem csak kihallgat. Mutasd magad, az állatok, virágok Legszebbikét, az ember nőnemét, Viaskodó, acélba bújt világok Gyöngédebb oldalát, szelíd szemét. – A férfi emberiség puha részét, Amelyre nem néz fel a vad világ, Akiért kellett porcelán és csészék, Akinél férfibb egy hím olajág, A földművesből, mit a szél is bánthat, A kényeset, mit óvni jólesik, A halászból, amit a hal leránthat És elhurcolhat tündér tengerig, – A költőből legbenső közönségét, Akit borzongva hódít meg a dal. Elnézem: mennyit megmutatsz belőlünk Csak gyöngeséged sugaraival. – Kinek beszélek én, ha nem neked, Ki hallasz már a nagy jövő nevében? Nem bánt az éj, hogy meg se kérdezed: Én fáradtan is mért maradtam ébren? Nem bánt az éj? – Szemem ha elpihenhet, Fülem ha csendben ül – nekem sajog: A látás csonkjain s hol hangok csengtek, Kiül, mint régi gond, a mosolyod. S én, – Leonardo-én töprenghetek, Hogy örök álmom befejezni téged, S az élet célra tör… Talán. Lehet. És mégis elhagy, megvénít s eléget.