A fű a porba cseppent olajokkal egy kilométerkő mellett a műút mentén. Reggel tíz óra, árnyék. Az utat kémlelem, délről autót várok. Dübörgő teherkocsit, dörmögő terepjárót, a város felé. Az út fasorban fut. A cigarettafüst is megáll egy pillanatra, mintha arra nézne, aztán elillan fehér szoknyájában a mező felé. Egyenként tűnnek el így a füstleányok. Talán a hetvenediknek utána nézek: ki volt? Már követi a másik. Kél a szellő, s az újabbak már úgy rohannak, hogy megkülönböztetni se tudom őket.

Messziről milyen furcsa lehet ez a játék: egy férfi áll az alig érezhető szélben, s úgy kapkodja a fejét, mintha pillanatonként átfutna előtte valaki.

S azok a valakik láthatatlanok ötven méterről, a dombról, a városból, ahol olyan sok mindenhez értenek az emberek, láthatatlanok a szerkesztőségekből, az atomfizikai intézetből, az akadémiáról, a minisztériumokból, s a csillagvizsgálóból. De én látom őket.

A látszat szerint egy férfi áll ott a napon autót várva, vagy mégis inkább a néptelen tavaszi mezőre figyel –

most tétován int –

még tán kiált is arra,

és hirtelen megindul valaki felé…

Elvileg az öntudatban, mint a térképeken, határozott vonalrajza van a szellem kontinenseinek: eddig az értelem, mint a szárazföld, a biztos talaj – onnan az érzékenység, mint az ingatag óceán.

Az emberiség óriás, ezért a világtérkép távlatából látja s kezelheti ezt a határvonalat. A költő viszont olyan arányokkal csöppen erre a határvonalra, ahogy a valóságos ember kisétál a valóságos tengerpartra.

S közelről ezen a tengerparton is, ahogy tengerparthoz illik, állandó hullámzás mossa a közérzet érdes homokját: most eddig tart a tenger, hat pillanat múlva addig, most visszatér…

Itt élek ezen a sávon. Szemem előtt teregeti folyton az egzakt fizikára áttetsző csipkéit az emberi kiszámíthatatlan.

A vonat ablakán kívül az este lassan tükörré sötétül. Az üvegen kettős képet kelt a kinti visszaverődés s a benti villanyfény. A felfémlő vadvizek gondolatritmusára felfigyel a szem, s keresni kezdi a kinti tájat. Ehelyett a fülke tükörképét találja, belekeveredve az elvesztett tájba;

a nénike horgolt asztalterítője hol itt, hol ott merül meg az Oltban, a sárban, de mindig hófehér. A horgolt csillagok fehér fogaskerékrendszerét nem állítják meg a közéjük keveredő jegenyék, árnyékos esti ágak;

a szemben ülő kezében a könyv átutazik a háztetőkön. A címlapról az a kék A betű terpeszállásban nézelődő távoli emberalak, suhan a mindent átütő talapzaton. Valahogy a hangulatok útja ez, egyetlen képben, az az óriás-képesség, amellyel az olvasott szó uralmat ad a tér és az idő felett;

az arcom. Mélyen áttetsző. Szemem mögött hirtelen kigyúl valami távoli műút lámpasora, majd hirtelen kialszik, újra gyúl. Igen, van bennem ilyen végtelenbe kívánkozó út. Talán a homlokom mögött a lilaarany felleg is igaz. Vagy jóslat.

Hirtelen vashíd. Mintha erős vonalakkal keresztül-kasul húznák a rosszul sikerült képet.

Ez itt a felnyitott koponya: a hegység.

Rezgő gleccserek között folyékony sziklák. Aztán minden megmerevedik. Az agysebész REPÜLŐ-TÁVLAT föléje hajlik, mintha gócot keresne.

Kék erek az összefutó völgyek mélyén, és itt van a góc is – a város. Valami gondolatszületéshez hasonló füst dereng belőle, s terjed, terjed, kérdőn tapogatózva.

A város alatti homályban – egy, kettő, tíz, tizenöt – fakó téglaszín ritmusból zökkenve fogalmazódik egy szerelvény. Mint ahogy kimondanak egy gondolatot.

S már jön is a válasz: délről, hasonló ritmusban másik vonat.

Az exkavátor-fülkébe nem férünk be ketten.

A vaslétrán állok a két kéz magasságában. Balra lepillantok a földfalra, ahol most markol a gép kanala. Aztán fordul velem a torony, a vár, a vastraverz-lábú mindenség-makett.

És újra.

Harmadszor.

Lehet, azt kérdezi magában a mester: mit nem értek még?

Mindent értek. De nem szállhatok le ennyivel. A mozdulat ritmusát akarom érezni még.

Ezért inkább a kezeket nézem. Ez annyi, mintha a többit behunyt szemmel próbálnám kikövetkeztetni.

A kezeket nézem. Azt a teljesen különböző ütemet, távot, táncfigurát, mely felnagyítva kiváltja a gépóriás egészen más mozdulatát. Nem egyszerűen felnagyított emberi mozdulat ez. A két ököl munkája úgy viszonylik egy kanál föld útjához – mint a világ szkafanderébe bújt huszadik századi ember elegáns nyugalmú gesztusai:

a laboratóriumi kísérlet,

az osztályharc

vagy a zeneszerzés

az anyagok és társadalmak robajló reagálásához.

Most ki fogom nyújtani a kezem, és ha meg is lepődik a mester, a következő mozdulatát végig az öklére szorított markommal fogom kísérni. Egy – kettő – három – négy – öt… Vi-lág-moz-ga-tás!

Látok. Mennyi tavaszom lát minden szabályosan ismétlődő ismerős motívumot ebben a tavaszban! ez a HÓVIRÁG SZAGÚ DÉLELŐTT – emlékszem, második elemista koromban ismertem először rá az ilyen délelőtt hangulatára. S egy ilyen leánykanév tartozik önkényesen hozzá: Judit. A jég széle alatt beszorult levegő-amőba lüktet. Reá kell lépni, hogy kiszabaduljon.

Most helyettem Sanyika lép rá, akivel kézen fogva megyek, és nekem kell vigyáznom rá, hogy ne lépjen sárba. A pocsolyák kísértései közepette lehet legjobban megtanulni az önmegtartóztató rendet.

De ezt nem akadályozhatom meg. Ugyanazt az ingert érezzük külön-külön, anélkül, hogy elárulnánk egymásnak. Én persze már türtőztetem magam. Most rajta a sor.

Sanyika nem úgy néz ki, mint aki figyeli és megjegyzi magának mostani hangulatát. Mégis, évek múlva valami megértő érzékenységgel engedi ki egy ilyen pillanatban a kézfogás kötőfékéből az akkori Sanyikát.

Hol nem volt, egy pásztornak annyi báránya volt, mint égen a csillag. Elért ez a nyáj egy hatalmas folyamhoz, csak keskeny pallócska vitt keresztül rajta. Nekivágtak egyenként a bárányok, az első, a második, a tizedik, az ezredik…

A perzsák hada elfeketítette az eget és a földet. Zsivajuktól megszeppenve hallgatott el Helleszpontusz szikláin a tengerár is. És elértek a hadak Termopiléhez, a hegyszoroshoz, s egyenként nekivágtak, hogy leözönöljenek Boiótia, Attika és Peloponnészosz aranytemplomos tájaira, ahol bor csobog, bronzkupák csengnek, márványistennők melle áldja a gazdagságot, s fekete szemű lányok és rabszolgának való eleven, eszes gyermekek nyüzsögnek. Indult az első, a tizedik, a tízezredik állig fegyveres, fekete szoknyás, szakállas harcos… De egy sem érkezik meg a pusztulás csóvájával a városok alá. Valami egyenként lenyeli őket. Az emberarcú Termopilé. Időnként fémcsengés hallszik ki, jelezvén, hogy vínak, tehát sohase jut át ellenállás nélkül a gonoszság, semmilyen repedésen.

Évente visszatérő illatok keresik azt, akivel együtt emlékezhetnek – mivel az idő jóvoltából más nemigen marad – valamelyik egykori lüktető pillanatra. És érzem, ahogy itt jönnek-mennek tehetetlenül és tanácstalanul az eltelő tavaszokban. Nincs, aki ott lett volna, emlékszel, hatezernegyven-valahányban a példák és tanítások csomópontjain.

A kezem. Most, hogy gondolok rá, kicsit meglendítem, s a semmiben végzett könnyed fejállásából felkunkorodik ide elém. Igen, ő boldog, pedig sohasem hordott bele a vér gondolatot, szeme sincs külön, és rengeteg méltatlan dolgot elvégez. De ő ott volt. Már nincs benne kard.

S a fejem is. Alapjában egy fej, ahogy mindig előre kinéz a szemek ablakain, s hol itt áll mint egy sétáló torony a tér egyik pontján, hol ott ül a lámpák alatt és könyv fölé hajlik, tulajdonképpen egy fej vagyok, aki magam mögött időnként elviselhetetlen biztatást érzek az emlékezésre.

Ott voltam először Leonidász!

Háromszázszorosan, – írja a krónika.

Olyan vagyok, ki megveszekedetten halálig védem az ösvényt, érzem az akkori dühöt is mindig.

Hisz a hátországban az asszonyok sírnak a félelemtől, és főzni se tudnak. A hátországban valahol Beethoven komponál, Menuhin gyakorol, valahol épül a Notre Dame, s Michel-Angelo neve kezdi el kongatni harangozó hírét az eszméletekben.

Ó, ne légy ostoba. Fogadd el végre a valódi távlatot gondolatodhoz. Nincs okod félni a földön semmitől végre. Utaztál már a tengernél nagyobb mélység felett is, ha belenézel a csillagos mindenségbe – s méghozzá olyan törékeny közlekedési eszközzel, mint a föld.

Vasárnap este a körúton. Moziból jön ki, özönlik fekete s piros köpönyegekben a tömeg. Ma ez az emberiséged. A negyvenkilenc emeletek sora kétoldalt örökké határol, ógörögország óta. Ez az egyetlen út, melyet elállva mindig a háromszázak, a hátországot védik. Vörös transzparensekkel ezerkilencszáztizenhét októberében millió háromszáz állta el útját a perzsa hadaknak.

S a viadal áll.

Nem igaz, hogy Leonidász fejét már hazaküldték Spártába.

Az a fej itt van a gerinceden.

A háború áll. S mint a gátat a felgyűlő víz, úgy szorít a perzsa: az idő, az elmaradottság, a rák és a gyarmati lét.

De a hátországban valahol Beethoven komponál,

Menuhin gyakorol,

épül a körútak orma, három fiad van,

várnak a tengerpartok és kedvesen fogad a föld be. Ne kívánj többet, mint legtisztességesebb őseid: görög, szerb, román és francia s székely hallgatják legyőzhetetlenül, hát elégedetten – hogy fenn

Európában krumpliföld virágzik

az éhes életnek, nem a halálnak:

hiába számol mindig háromszázig,

mert háromszázan mindig visszaállnak.