A bronz isten tánca

Argoszban egy hegyi-templom romjai. Két oszlop áll még, egykori magasságának két- harmadán. A lépcsőkön a szokásos növényzet a múló idő nevében Egy bronzbaöntött roppant férfiisten-szobor trónol csak sértetlenül az egészen. Többször próbálták, vándorok, kik istenségében nem hit- tek már, a félelemtől felszabadultak bosszúál- ló dühével ledönteni. De áll, mert nehéz s mert csak szobor. Hajnalban még csak sötét tömeg a korán fényt fogó kövek felett. De feljön a nap és karja és álla és térde alá s az izmok dudorai mellé veti az árnyékot, s óránként; mint fekete mozdulatot csúsztatja tovább a testén. Ezért délutánra mintha fejét elfordította volna, mintha karját lennebb engedte volna, feszült állásán engedett volna, – szembe süti a fény. Késő estére sötétbe borul egészen, és ernyedten pihenni látszik, míg feljön a hold, aki újra karja és álla és térde alá s az izmok dudorai mellé veti az árnyékokat, és óránként, mint fekete mozdulatot csúsztatja tovább és tovább a testén. Így végzi napjában kétszer sejtelmes változásait a mozdulatlan. Az esők, borult napok, fagy visszfénye, a csillagderengés időnként másítnak ezen, csak annyit – ahogy az elevenek ismételt mozdulatai is mindig árnyalatnyival mások. Ki délben érkezik, letáboroz alatta, s kiveszi kenyérdarabját, sóját az étkezéshez, – ha felnéz, mit láthat? Szobrot! Ki éjjel érkezik, letáboroz alatta, köpenyébe csavarja lábát s aludni próbál, – ha felnéz, mit láthat? Szobrot! Emlékszik is, ki reggel látta s most este ér ide újra: ilyen volt. Emlékszik is, ki délben látta s most éjszaka magaslik fel előtte: ilyen volt. Ilyen mindig. Közismert állása – mint a szobroké általában – be- vonul a korokba: a katalógusokba és az albumokba. Készítője se ismerhette a titkot, hogy a nap meg a hold járásának távlatában, meg a változó fények ritmusa szerint mozog a mozdulatlan. Mert van olyan tánc, amit az idő soha el nem végez. Ez a tánc csak az idő végtelenéhez mérve dinamikus mozgás. A kicsi pillanatok szemében – szobrok mél- tóságteljes mozdulatlansága.