Oresztész napjai

Ha elbeszélem: hogy élt a szomorú Oresztész, miután véghezvitte iszonyú igazságszolgáltatását – sírok a sírásra fakadókkal, haragszom a haragra gerjedőkkel… Miután elengedték, nem kövezték meg ott mindjárt, hogy megszabaduljon – a hegyeken átment. Indulatából nem maradt semmi, terve nem volt, élni se vágyott. Oszlopos városaikban a görögök sürgölődtek. Asszonyok jöttek-mentek a sokadalomban, gyermeket hordtak karon vagy ölben. Anyák! Ettől a képtől tört ki először Oresztész, vad zokogással a földre borulva: – Ó, anyám, mért is hagytalak el már a kezdet kezdetén! Ha magam tiszta maradtam a bűntől s az életre jogom lehet, ha élek – élnénk, hisz fél élet elég lehetne mindkettőnknek most, hogy a tiéd reá kellett hogy menjen a büntetésre! Bár szűkölködnék egy fél élettel, csak élnél, vagy én is veled halhatnék, jaj! És elmúlt az éjjel. Lehet, hetekig tartott, Oresztész higgadt bánatra ébredt – és tetézve kételkedéssel. Ha végiggondolta a száműzetéssel terhes utat – a késig, konokul látta, hogy igaza volt. S hogy fáj! S de értéktelen lett igaza győzve! A bágyadt unalom napjai jöttek. Se elpusztulni, se építeni nem fogott hozzá, ki útjából a jogtalan gátat szétkaszabolta. Ha beborult, s az oszlopokon túl az utca nyári esőre várva szürkén porzott, Oresztész ott ült az oszlopok alján s nézte a várost. Szamaraikkal továbbvonultak a vándorok, s éppen vitorlát bontott a kikötőben egyik hajó. Ilyenkor felkelt s egy várossal tovább kerülve kezdte a napokat elölről inni. Ki segít rajta? A panaszt se engedi eljutni gondolatáig, ki elítélni nem szeretné józan esze szerint, de tettét túlzónak tartja: ő pedig járja a félszigetet, ahol újra éled az élet – kése nyomán, hisz a zsarnokokat ő döfte le, ilyen áron! Háromezernél több napig élt így Oresztész, míg az Erinniszek felkerekedtek. S jöttek üldözni és halálra lökni. Reggeli nap süt a szelíd fákról. Halászkunyhóban hált éppen Oresztész. Indul. Felveszi köpenyegét és botját – s picit meghajtja fejét, hogy önmagát kalappal megkoronázza, és kimegy bűntudatébresztően gondtalanul a reggeli felhők alá, a napsütött szélbe. Ó, gyógyító tengeri szél! Ó, tengeri szél… igen: micsoda fekete fellegeket lát? jönnek! Megérzi. S ekkor a bűn meg a bánat s minden idevágó mélyebb érzés – nem pedig gyáva menekvés-ösztön – újra agyába szökvén, úgy kél benne a gondolat, hogy: lám, ő lelkiismeretére vette noha igaza teljes – s ím a joggal megbüntetettek szelleme jön, hogy ő vesz bosszút? S újra haragra gerjed. Nem igaz az, hogy üldözték őt mind a halálig! Kampós pásztorbottal, csatos vállbeli szíjjal még ott harcra állt ki s vívott így egyedül a tengerparton túlerő ellen, úgy esett el. S látta csak volna halásznép vagy tengeri matróz, kapás paraszt látta csak volna! nem kétséges: mellé állnak. …Ha elbeszélem: hogy élt a szomorú Oresztész, miután véghezvitte iszonyú igazságszolgáltatását – sírok a sírásra fakadókkal, haragszom a haragra gerjedőkkel, de bár ezerszer mondtam el s tudom a történet végét, – mindig leghatártalanabb indulatom, a szigorú igazságérzet uralkodik. Oresztész teste-lelke ráment: egyik az árgoszi földben porlik, másik a legendába fulladt, mert egészen sohase bánthatta mégsem amit megtett. Támadták őt érte az erkölcs sok ezer változatával. De hogy az egyenes irányon öröklődő undort az önkény ellen semmilyen mellékszempont el nem fojtja az emberi természetben: érezzétek! Hadakat szeretnék vezetni, hömpölygő hadseregeket, melyekkel megütközni nem mer senki, s védelmük alatt az ember kilábol a provinciális történelemből.