Háremhölgyek guggolótánca

Egyiptomi éjszakákon vágtat át egy oroszlánnyom. Sír a Nílus, medre félig. Fáradt harcos arca fénylik. Megszorongatná a fákat feltörné a palotákat. Most érkezett. Ez a FÉRFI. Valamiből vesztét érzi. Ring a ritmus, – a homokban tompán álló oszlopokban, őrszemekben, bőrruhákban, érzéketlen katonákban elfullad a rezdülése. Nincs a palotának rése, hol kitörjön, ami készül: ím az ember kiegészül. Gyenge állat, kínok apja, ki csak társait harapja, durvaság, ütés szülője, csatabárdok kezelője, könyv előtti, bor előtti, aki majd a verset ötli, aki magjaiban velem a még üres történelem csend-fokain ölve megy fel – eljátszik a szerelemmel. Szőnyegek és lila fátylak benn a falakig hátrálnak. Hálótermek bimbójában, lányok kibomlott hajában finom örömök lobognak tanulékony állatoknak. Horizontok abroncsában mord, kavargó nagy világ van. Mélyéről a vízözönnek táncosnők és kígyók jönnek. Majmok másznak és gyümölcsök. Kardot hoznak, hoznak bölcsőt… Ő, a korabeli ember sajátságos értelemmel olvassa e képes nyelvet. Előtte sok titkot felfed, s e vélt megnyilatkozások: képes intés, táncos átok – oldják kedvét, kötik, tépik, tőlük indíttatva épít, hadat visz és korsót formál, csatornát von a folyónál. Ki már millió évet éltem, magát nála jobban értem. S értek többet – mégis: tudom, más, kevésbé gazdag úton jut hozzám a magyarázat. Lehullt jármok: hit, alázat, tudatlanság, osztályvétek, vélt tilalmak, szenvedések ingerelték őt ott lenni… Én kész kincsért fogok menni, őt megértve, úgy hevülve, barnamedvebőrre dűlve idők csillagai alatt. Halkan leontom a falat. Vérem érez, vérem néz is: közös, áttetsző poézis. Ahogy vad időkben kellett kitárni két kicsi mellet, hátha tőle ámulatban hajlik a hajlíthatatlan, ahogy harcok éjszakáján számítón a harcos ágyán megölelte ellenségét s megkívántatta a békét, – ahogy az ember kívánta, jelenjék meg ajtajában, vetkőzzék le úgy szabódva s táncoljon a holnapokba: hajló kedve önmagától érzi meg, hogy derekáról arany övét leeressze, mezítlábacskák keresztje, mezítlábacskák virága, combjuk egy-egy puha váza. Összebúj a hárem éje. Mozdulatuk szelecskéje súgva leomlik a kőre, hűvösség legyint belőle alulról a meztelenre. Nyílon megperdülnek benne s sorra ölébe guggolnak mind a fekvő fáraóknak. Ó ti ezeréves évák, mégis-ártatlan hetérák, akiket semmibe vettek s csínyjeitek belevesztek régen elmúlt éjszakákba! Idők dúlt kitanultsága. Annyi kínnal, élvezettel hosszan kitenyésztett ember, érzékeny és leleményes, vaskos épp mert immár kényes – valahol ölébe fogja lányotokat s idehozza, végre nyíltan így becézve, vigaszul mindennek nézve: Ujjacskák ökölbe zárva, csupasz csillagok kitárva. Lány ereje s ernyedése táncol már a tenyerében. Mellek néznek pötty szemekkel, félénk madártekintettel. Összehajló lábak ága szív-vonalat zár magába. Ficánkoló lány alakja: szívek íve villan rajta, csupa szilánk, csupa részlet, mindent játszó édes készlet, mintha minden tetsző forma őt kiadni felbomolna: hol fenség, hol szálfa-dőlte, férfiak közt furcsa törpe. Végtelen darabja: tenger, ha vergődő szerelemmel halmocskái elomolnak. Elvont kép is: „bántás”, „holnap”. Hosszas szél és csipkés illat. Összehúzza izmainkat. Tánca, tánca, tánca, tánca sima órák fontos ránca. Utak, kincsek, esők bokra leányt öltenek magukra, leány dobog a szelekben, lekaszált fű-levelekben, eléd kuporodik tűznek, zivatarba leányt tűznek, ivóvízben leányt kérnek, vasbányában leányt érnek, gondolkodók mély magányban ülnek hallgatag leányban. Leánytánc az ősz, a szántás, megfogamzott lány palántás erdők völgye, földek teste. S lányokat visel az este, élő lányokat, dobogva, sorsuk szerint odadobva. Apadatlan zuhatagban lánytestek buknak a napra, rózsaszín nagy vízesések függönyein földet érnek s férjhez mennek a leányok. Április az égre szállott. Meggyfákkal és darazsakkal sürget a tavaszi nappal. Térdek, mint a forrás partja, karok, mint a zuhatagja. Térdek, mint a kő fehére, csípők elpiruló vére. Feltűnni! – mint a virágnak, kell az éltető imádat. Annyi kitárnivaló van, mint a nyújtózó folyókban. Elsimulni úgy a földön: minden útja visszatörjön, minden útja vesztegeljen – veszítsen, de mégis nyerjen… Úgy hatalmaskodni, bírni, mint az asszonyát a férfi! Tartani, mikor elég is, tudni gyöngébb voltát, mégis! Teljes erejét engedve garázdálkodni felette, erdőropogtató vérrel, medveölő szenvedéllyel. Lányok, lányok, kisasszonyok, szigorú jó kis asszonyok, asszonykák, szép alma-arcok elkezdik a boldog harcot: a halandók mit tehettek? Majdnem mindent észrevettek. De hogy képek s falak élnek, könyvből új fejek eszmélnek, van ki búzát őröl-morzsol, folyókból iszik és borból – asszony érdeme, hatalma! Hogy a jót ölébe csalta! Mert a férfi tovább vágott, épített ólat, világot, míg törékeny élő-léte folyton kockán táncolt érte, s kimerült és elmeredve elhullhatott mint a medve, mellyel vítt, – már nem javulva, medvebőrre, sírba hullva… Ember anyja, ember lánya! Ó, az asszony amforája mintha tudná már helyünket, hurcolja nagy műhelyünket. Tovább mentve, újra szülve, mindig teljes embert küldve. Mindent vinni! – kéz tudása, kódexek, madonnák mása, tört szavakban elhalt népek, álmok, harcok, zászlók, gépek utaznak át méhén rendre reménnyel a végtelenbe.